A warmup saccper felére értünk le a most is jól szóló A38 alagsorba. Cadik elég határozott és még annál is széttörtebb szettet játszott, széleskörű bemutatót tartva ebből a nagyon hülye nevű wonky stílusból, ami kétségkívül a leginnovatívabb téma 2009 hiphopjában. A szett technikailag túlnyomórészt hibátlan volt, úgy pörögtek a Fly Lo, Hudson Mohawke és Samiyam szerzemények, mint géppuskából a golyók, másfél percnél tovább egy track sem maradt fent. Valahol ennél a pontnál szokott ugye a partybeszámolókban már-már kötelező jelleggel jövő “magyar közönség nem fogta” tétel következni, amit a csütörtök éjjel után is ecsetelhetnék bekezdéseken keresztül, ellenben engedtessék meg egyúttal a szelekcióra a némileg öncélú jelzőt is ráragasztanom. Koncepció ugyanis nem sikerült bele, az elején még nagyon lelkes, keverések utáni húbazzeges egymásra nézések idővel unott sörös pohárba merülős bólogatásokba csaptak át, miközben egyre jobban vártuk, hogy egy mc, vagy legalább egy női vokál foszlány felcsendüljön. Így aztán nem csoda, hogy az olyan semmiből behúzott tánctér robbantókra sem tudtak igazán felpörögni az emberek, mint Hudson Mo Overnightja.

Így aztán a legjobbkor jött, hogy háromnegyed tizenkettőkor Zeek felsétált a színpadra és sosem látott actként felkonferálta az első fellépőt, a floridai Bleubirdöt. Az előre megmondott sosem látott actek persze élből gyanúsak. Nem volt ez másképp vele sem, mikor vagy hat-nyolc perc elteltével is meglehetősen tanácstalanul állt a publikum azt bámulva, vajon mit nyomhatott ez az arc, hogy ilyen fura csípőmozgások közepette, abszolút ütemen kívül rappelve ugrándozik a színpadon. Mindezt észlelve emberünk jobban rá is feküdt az interlude-okra, elkezdett kommunikálni a közönséggel pár poén és Budapest méltatás erejéig. Az első tényleges smileyt azzal hozta ki, amikor AC/DC-re kezdett szövegelni, majd fellépése további részében szívós munkával mindenkivel elhitette, hogy tényleg nem százas. Technikailag nem volt túlzottan felszerelt, cédéről nyomott alapjai mellett csak egy loopgépet használt, de nem az azon mutatott képességei adták el a showt, meg úgy általában nem is a zagyva crunkos zenéi, hanem az a fajta retardáltság, ami a gimi elsőben végletekig idegesítő osztályhülyéjét szokta negyedikre a legszeretettebb sráccá emelni. Még szerencse, hogy volt neki zárótrackje, ami a Know The End (dilly dilly remix) címre hallgat, és ami meghozta a mosolyok mellett a whao-érzést is végre, hogy Bleu zenélni is tud ha akar.

Rögtön utána érkezett Ben Sharpa, az este sokunk által legjobban várt előadója, és nem csalódtunk benne. Még annál is frusztráltabb, eszelősebb és okosabb, mint amennyire a pár begyűjthető videóból (pl. a második számként felcsendült Hegemonyból) lejött róla. A második generációs amerikai bevándorló, majd Dél-Afrikába hazatérő Benben olyannyira csontig hatol a rendszerellenesség, hogy az oldaltól függetlenül bárkiben beindítja az ösztönt, hogy molotov koktéllal felszerelve nekimenjen a Parlamentnek. A kőkemény szövegek éjsötét alávalóit egy feltűnőséget kerülő dj szállította a háttérben, olyan effekteket behúzva, amiken csak lestünk, mikor kiderült, hogy javarészt live actezés eredményei. Egy nyughatatlan elme meghökkentő zenei látomását hallhattuk az élet sötétebb oldaláról, és csupán annyit sajnáltam, hogy nem készültem fel jobban a szövegekből, mert akkor talán még élvezhetőbb lett volna az így is remek performansz. Piros pont volt az is, hogy a sok kemény téma után egy jópofa UFO támadásos fináléval zártak.

Mr. Kedves Őrült és Mr. Rappelő Mandela után kíváncsiak voltunk, ki lesz a következő úr, aki Oddateee névre hallgat, és a noise hiphop király Dälek kiadójának embere, így egyféle Mr. Transzt vártunk – hiába. A Zeekre kísértetiesen hasonlító, Puerto Rico-i gyökerű előadó az első percektől nem volt tisztában azzal, mit is akar kezdeni fellépésével, azon kívül, hogy folyamatosan a kontrollhangfalai halksága miatt duzzogott. Belekezdett valami bevándorlósorsos vonalba, aztán gyorsan átnyargalt egy viccesnek szánt kiegészítőkkel, így színarany fuxszal és rózsaszín keretes napszemüveggel körített Run DMC tributebe, majd Dj Food-szerű alapok jöttek, miközben egy gitáros ember került elő újra meg újra a színpadon, mindenféle zajokat kipengetve amire Od nemes egyszerűséggel üvöltött. Voltak az akkorra már megfogyatkozott nézőtéren jó páran, akik élvezték ezt a… khm, dadaizmust, de én nem tartoztam közéjük.

A gyenge utolsó act ellenére a Real Your Nature sorozat első állomása reményteli volt, noha a szuperlatívuszoktól összességében tartózkodnék. Az októberre beharangozott Gaslamp Killer–Dorian Concept duó viszont elég erősnek ígérkezik, úgyhogy menjünk csak undergroundkodni, amíg lehet!

Linkek:

• Oddateee @ MySpace
• Bleubird @ MySpace
• Ben Sharpa @ MySpace
• A38 hivatalos honlap