— Zene

— 2009. October 19. 08:17

— Írta: Kollár Dániel

Real Your Nature vol. 2 – The Clonious és The Gaslamp Killer az A38-on

A Budapesten tomboló októberi december jóval több emberben tette biztonságos kis vacokká az A38-ot múlt csütörtök éjjel, mint az előző havi szeptemberi július. Így aztán a második Real Your Nature buli vagy háromszor annyi csápoló kéz előtt zajlott, mint az első. A létszámemelkedésért elsősorban persze a szélnél is erősebb lineup volt felelős, hisz mind a bécsi Clonious, mind a San Francisco-i Gaslamp Killer sokunk érdeklődését felkeltette. Elmondom, milyen volt!

Cadik játékának a végére értünk oda, ami már csak néhány tánctérorientált glitch-hopot és wonkyt tartogatott a tarsolyban, de ez alatt a pár számos letekerés alatt ismét bebizonyosodott, hogy az Overnight egy ilyen buli warmupjának az ultimate örömzenéje.

The Clonious az előzetesen jelzettnél korábban, 11 óra pár perckor vette át a terepet. Volt egy félelmem a sráccal kapcsolatban, ami sajnos részben be is igazolódott, mégpedig az, hogy a közönség túlnyomó többsége ökölbe szorult arccal pörgött már az elején is Gaslampre (mert az olyan “metáldurva lesz” – idézet egy ott lévő embertől), a közösségi zúzásra várás közben pedig alaptalanul kis figyelmet, vagy akár tiszteletlenséget is kaphat egy igényes jazzszívű producer. Az utóbbi azért nem következett be, sógorunk végigjátszhatta a saját idejét, ami az év egyik legjobb szettjét adta össze nálam. Sokat játszott az albumáról (pl. One At The Time, Baloon 693), arcunkra mosolyt csaló bootlegeket is pakolt, így több James Brown dal köszönt vissza. Clonious nagyon szép körképet adott arról, mire érdemes manapság a hip-hop lágyabb vonalán odafigyelni: saját zenei világának a bemutatása után jó néhány Jneiro Jarel zenén keresztül kaptunk egy adag philadelphiai soult, majd belekóstolhattunk a Dam Funk-féle kaliforniai boogie funkba is. A szelekció számomra egyetlen érthetetlen elemet hordozott, mégpedig azt, ahogy emberünk ha kellett, ha nem, püfölte az előtte lévő dobgépet. Biztos, bennem van a hiba, hogy nem észlelem, amint ennek a 2.0-ás hip-hopnak pont az a lényege, hogy kiismerhetetlenül összevissza üteme legyen, de a dobhártyám inkább kiélvezte volna azt az egy-egy szép szaxofonszólót, mintsem félrement duplázásokon törje magát.

Éppenséggel Gaslamp Killertől sem volt jó fej dolog, hogy folyamatosan a színpadon ugrált és bohóckodott, de ő ilyen. Hogy milyen? Egy hamisítatlan, adrenalinfüggő zenebohóc, akinek lételeme, hogy a közönség tátsa rá a száját, és hogy “ki tud durvábbat pakolni?” versenyt játsszon saját magával. Kapott is egy smileyt a felvezetése, főleg a Big Pimpin’ a második trackként, de még annál is nagyobb tapsot érdemelt a Radiohead Idioteque-ja. Miután ezek a keverések elnyerték a vadászott hatást, GLK belecsapott a lecsóba, és elborultabbnál elborultabb dubstepeket játszott az azután következő jó háromnegyed órában. A dalok nem lehettek ismeretlenek azok számára, akik látták a Real Your Nature Facebook oldalán belinkelt torontói fellépésén felvett videót. A trackek szinte még ugyanabban a sorrendben is érkeztek, mint ott, de emiatt nem szabad Gaslamp orrára koppintani, két egymástól egy hónapra eső bulin belefér az ilyesmi. A nagy őrjöngések közül a legnagyobbat talán a Zero 7Everything Up (Joker & Ginz remix) kapta. A folyamatosan önmagát tetőző durvulás azonban idővel elszürkül, ahogy esetünkben is elszürkült, akkor érkezett viszont az a funkys rész, amit több róla fellelhető videóban is hallhattunk, és reméltük, hogy Budapestről sem hagyja otthon. Némileg felpörgetett az időutazás, és ekkoriban ült le a hátsó sámlira Ozon, ami azt jelezte, hogy a szett a végéhez közeledik. Közeledett volna…


The Gaslamp Killer (balra) és The Clonious (jobbra) az A38-on

A “Schönherz kollégium réme” ábrázatú San Francisco-i tag ugyanis ekkor már annyira – mondjuk úgy – örömtelin játszott, hogy sem isten, sem ember nem számított neki, folyamatosan a mikrofonba ordibált, és láthatólag összefüggéstelenül, “ami eszembe jut” alapon rakott fel zenéket a laptopján. Így érkezett például a Roots Manuva-féle Witness után egy ezekben a berkekben szinte kötelező jellegű, érzelgős J Dilla megemlékezés, majd néhány erősen szétesett Flying Lotus és Kidkanevil darab. Az “I know you fuckin hate me since I’ve played 15 minutes more already” közlésnek, ha az eleje nem is, a vége abszolút igaz volt, emberünk egyszerűen képtelen volt abbahagyni a játékot, annyira pörgött a saját mikrouniverzumában. Kár érte, mert egyrészt így úgy kellett lelépnünk, hogy Ozont már nem tudtuk volna élvezni a fáradtság miatt, másrészt pedig az addig tökéletes buli is fokhagymaszagúan zárult.

Linkek: