Nagyvadra passzióból szokták fenni a fogukat az emberek. Terepjáróval elmennek az erdőbe, kóla, puska, sültkrumpli, ami mozog, annak odapörkölnek egyet, aztán kegyetlenül hátrahagyva a völgyekben a holtakat, hazaviszik a véres agancsokat. A vadászat számukra nélkülözi minden nyomát annak, hogy ez az akció rítus lenne. Márpedig dámvadat hajtani spirituális hajsza és csata. Négy láb a két láb ellen, izmok az izmok ellen, ösvényeken át és folyók felett. Csobogó patakokkal, örvénylő szélviharokkal szemben, ahogy a Deerhunter teszi a Cryptograms-on. Én pedig megpróbálom elmesélni, hogy ez az öt szerencsétlen fickó – akik fejre még egy nyulat sem tudnának megkergetni, nem hogy elejteni – miért tartozik a valódi vadászok közé.
A zenei szempontból meglehetősen gázosan induló 2007-es év vége felé járva gyakran gondolok vissza arra, mennyire elkeserítő albumok sorozata próbálta végképp eltántorítani a zenehallgatók nagy részét a minőségi zenehallgatásba vetett hitétől. Sorban jöttek a szörnyűbbnél szörnyűbb második-harmadik albumos indie-nagyvadak, hogy aztán rendre csalódást okozzanak. Aki idén nem ábrándult ki ebből az egész indierock hajcihőből, az büszke lehet magára, mert birkatürelme van, ami úgy látszik, a jövőben nélkülözhetetlen lesz a zenei világ történeseinek követéséhez.
Deerhunter – Lake Somerset
Mindamellett, hogy futószalagon hozták elénk a lemezkiadók a csalódásokat, volt néhány album, ami különlegességével – nem feltétlenül kiválóságával – nagyon érdekes színfoltot jelentett idén. Márpedig azért, mert nagy ívben köptek minden stíluskonvencióra. Az öntörvényűség pedig gyakrabban öncélúságot, ritkábban izgalmas újdonságot jelent a popzenében. A Caribou Andorrája csak örömet akart szerezni, a Stateless végigvinni egy nagyon erős egyéni hangot albumnyi távon, a Battles-féle Mirrored meg kifejezetten az a lemez, ami annyira öntörvényű dalokat tartalmaz, hogy csoda, hogy hajlandó elindulni a playlistben/lejátszóban. A Cryptograms nem hatol olyan mélyre, de nagyobb távolságokat tesz meg. 49 percre magával ragad, és elvisz egy szellemsíkra: a gitár hipnotikus, az ének elmosódott, egy idő után már nemcsak a többi, de ezek is eltűnnek. Miben? A dalfolyamban. Ennél jobb szó nincs is arra, amit ez alatt a szűk egy óra alatt hallhatunk. Dalfolyam. Mint amikor egyedül vagy a vadonban, és követni kezdesz egy szarvast egy sosemvolt ösvényeken.
Nem hasonlít semmihez sem, és mégis mindenre emlékeztet. Láttad már. Déja vu-érzés. Bauhaus. My Bloody Valentine. Joy Division. Brian Eno szeles repülőterei. Időutazás múlt időben, s egyben vadászat rítusszerűen, egy egyre távolódó alak nyomában. Aztán kiderül, hogy a két dolog egy és ugyanaz. Ez az öt srác a múltra vadászott, és ha elejteniük nem is sikerült, megtalálni megtalálták. A Cryptograms spirituális útmutató – visszafelé, de ennek ellenére korántsem idejétmúlt. A régi agancsok még mindig tündökölnek az erdőben. Érdemes tehát emlékezni rájuk. Persze nem tökéletes a transz, néha kissé sokáig barangolunk, mintha téves ösvényt választottak volna vezetőink, de végül mindig kilyukadunk valamilyen forrásnál, ahol érdemes megállni. Mindig időben érkezik valamilyen katartikus élmény, de nem egyenletesen izgalmas az utazásunk. S mégis, egyben kell végigjárni, koncentrálva, semmi egyébtől nem zavartatva. A csodaszarvas nyomában, szarvasvadászként.
A Cryptograms-kaland egyszeri élmény, zárt rendszer, de a Deerhunter-srácok nem ülnek a babérjaikon ezután sem. Már tervbe van véve a következő (de ettől független) fejezet: 2008-ban már várható a következő anyag, a Microcastle. Ki tudja, azzal mennyire távolra fogunk utazni.
Linkek:
- Deerhunter @ home
- Deerhunter @ MySpace (hallgatnivaló!)
- Deerhunter @ last.fm (hallgatnivaló!)