Úgy tűnik, Trickynek nincs sok mondanivalója mostanság. Új, Mixed Race című lemezén egy szám sem épül kifejezetten rá; vagy duettezik, vagy teljesen kiadja a feladatot a vendégénekeseknek. Akkor viszont minek albumot írni, tehetjük fel jogosan a kérdést – sajnos sokadik hallgatás után is nehéz elfogadható válasszal előrukkolni.
Arra jöttem rá egy hónap után, hogy tulajdonképpen pontatlanság lenne rossz lemeznek nevezni a Mixed Race-t, mert egyáltalán nem az. Inkább gyökerekben vérszegény: van ugyan benne valami rendkívül bristolos, de ez nem köthető sem a kilencvenes évek triphopjához, sem a 2008-as Knowle West Boyhoz, sem ahhoz a dubstephez, amit napjainkban csinál Appleblim és Peverelist. Nehéz így meghatározni az album célját, meg egyébként is frusztráló, hogy csak tíz számból áll, amik összesen nem érik el a fél órát. Ne is számítsunk különösebben sok történésre: mindenki megkapja a maga két és fél, vagy három percét, de ebben csak alig néhányan tudnak érvényesülni. Meglepő módon mondjuk pont Tricky testvére, Marlon Thaws az, aki maradandót nyújt a Bristol To Londonban. Ez a Mixed Race legaktuálisabb pillanata, gengszter hiphop agresszív hangokkal és karcos mondanivalóval. Valami olyasmi, ami logikus folytatása lehetett volna a Knowle West Boynak, de itt mégis csak felpezsdítő zárása egy felemás albumnak.
Az elmaradt pillanatok helyett mégis inkább a kínos részek miatt lehet hiányérzete a hallgatónak. A Kingston Logic nagyon gyenge helyi értelmezése a Daft Punk-féle Technologicnak, a kislemezen kihozott Murder Weapon pedig egyszerűen semmilyen, kár volt a ’60-as évek eleji blues klasszikust átvenni. A Hakim sem több egy mezei Nitin Sawhney-dalnál az új évezred beköszöntének idejéből. Azt hiszem, Tricky azt próbálja bemutatni ezen az albumon, hogy milyen volt Bristolban felnőni, milyen zenei hatások érték ott az embereket. Nem sikerül viszont úgy megragadni a témát, hogy visszajöjjön az a feeling, amiért még anno Budapesten is éltek-haltak a triphopos bölcsészek. Sokszor inkább az jön át, hogy mennyire jó, hogy nem állt meg az élet, és haladtunk tovább. Szerencsésebb lett volna több olyan zenét írni, mint az Every Day, ami a Pre-Millenium Tension album gyönyörű költészetére emlékeztet, vagy mint a Ghetto Stars, ami egyszerűen csak baromi jó. Meg kellett volna valami olyasmi is, ami Bobby Gillespie-t észrevehetővé teszi: ha nem tudom, hogy ő énekel a Really Realben, fel se tűnt volna a jelenléte. S ez mi, ha nem óriási baklövés. Kétharmad.
Tricky – Murder Weapon