Augusztus 11., ami ha másért nem, legalább azért egy kezdés, de még inkább újrakezdés, mert a híres magyar sírva vigadás közepette két nappal előtte eltemették az emberek azt a zenekart, másnap pedig bekapcsolódtak abba a nemzetközi mozgalomba. Lényeg a lényeg, a mínusz és nulladik napok mintegy levezetőjeként idén is megrendezésre kerül maga a Sziget Fesztivál, kezdésként az első nappal, jó lineuppal, meleggel és még nem kontraszelektált csirkéből készült paradicsomos hússal.

A Szigetre kiérni mindig ugyanaz a szerethető rutin, amint az ember jó katonaként tipegi végig a háromnegyed hévvel együtt a bevezető utat a kordonok között és kerüli ki az önjelölt jegyüzéreket. Jegy be, karszalag fel, promocuccok köszi nem, aztán már érkezik is az a kellemes bizsergés, ami a hídon sétálás közben elönt. Megint egy évvel öregebbek lettünk. Aztán ez a kellemes nosztalgia reality hamar véget is ért számomra, mivel futkorászni kellett a DJ Shadow interjúhoz (coming soon…) egyik sátorból a másikba, és a másikban is le-fel egy ideig, ami kicsit bohózatba illő volt, de legalább végül az ikonikus San Francisco-i dj is ott kötött ki, ahol mi, happy lett az end.

Alakulhatott volna rosszabbul is. Mondtam én, de szerintem mondta ő is pár óra múlva, amikor ugyanúgy patakokban folyt róla a víz, mint a Party Aréna szép számú hallgatóságáról, ami egy emberként ugrált az High Noon-ra. “Hey Budapest, I have to tell you, this is the hottest show on my trip” – mondta ügyes szófordulattal két lemez között, mely poén nem is talált süket fülekre a közönség egy részénél. Shadow először járt Magyarországon, aminek megfelelően óriási várakozás előzte meg a fellépését. A visszajelzésekből adódóan félig meg is tudott felelni nekik, az ott lévők egy része csillogó szemmel áradozott, a másik viszont szomorúan fanyalgott. A koncert vizuális szempontból jó volt, a turné során mindenhova elcipelt Shadowsphere a hivatalos megnevezés szerint egy hatalmas röplabdát kell, hogy eszünkbe juttasson; valójában egy fából állványozott ponyvaborításról van szó, ami annyiban tényleg röplabda, hogy gömb alakú.

A képek forrása: sziget.hu

Ebben húzogatta Shadow a lemezeket, hol nem láttuk, hol igen, de csak sejtelmesen a vizuál segítségével, hol pedig kinyitotta a kalitkát és láthatóan zenélt. Mindeközben képeket vetítettek a vászonra, hol telitalálat végeredménnyel, hol viszont unalmas, sablonos megjelenésekkel. Valahol zeneileg is ilyen volt a koncert, egy-egy élményszámba menő blokk után kis idővel kezdetét vette néminemű ásítozás és anyázás a melegre, hogy aztán megint jöjjön valami epic, majd megint egy jellegtelen trip-hop szóljon. Állást foglalni nem tudok a siker vagy bukás kérdésben, mivel jómagam totálisan kétoldalúnak éltem meg, már-már kiszámítható köröket futva, hogy 10 perc múlva újra jó/rossz lesz.

Slágerek (Organ Donor, High Noon, This Time), új zenék (Def Surrounds Us, Redeem) és remixek (Six Days, Building Steam With A Grain Of Salt) váltogatták egymást, a gömbön és környékén pörgött a vetítés, illetve a világon eddig a pontig definiált zenei stílusok 80%-a felcsendült. Az osztályzat négyes, mivel egyrészt javíthatatlan rajongója vagyok a fickónak, másrészt pedig jó volt látni a kisemberi őszinteséget az arcán, amikor kínos röhögés közepette megcsóválta a fejét az Organ Donor korábban százszor lejátszott dobgépezésének elrontása után.

A Party Arénából kijövetel utáni legnagyobb teljesítményként azt éltem meg, hogy nem fáztam meg és hamar átértem a Peachesre. Csak hallomásból ismertem ezt az actet, az ismerősök heves unszolására jutottam el rájuk – és közel sem bántam meg. Igényes electroclasht játszanak, erős rock és/vagy hip-hop elemekkel megtűzdelve. A műsor egy rögtönzöttnek ható groteszk: az énekesnőt egy tolószékben tolják be (mint kicsit később megtudtam, szerencsére csak a lába tört el és nem komolyabb), mellé pedig egy meztelen srác érkezik, feketére festett farokkal, szilikonmellekkel, mindenféle hennával illetve virtuózan felnyírt hajjal és arcfestéssel. Ő Danny, akinek az a funkciója, hogy showelem legyen, mellesleg mindössze másfél hónapja ismerik egymást a Peaches-szel, pár hete turnéznak együtt. Vannak még villámkarrierek a showbusinessben.

A srácról egyébként minduntalan az a Nagy Lebowski karakter jutott eszembe, aki a szőnyeghugyozós jelenetnél először tűnt fel a behajtóbrigádban, csak rápakolva még egy lapát sokkoló ismertető jegyet, ami után a végeredmény olyan, mintha egy extrém pornóból szabadult volna a fazon a színpadra. Izgalmas dolog volt ez a kétneműség-nemtelenség között való egyensúlyozás, viszont sajnos idővel megkopott az energiája, a két elemen, a tolószéken és Dannyn kívül nem nagyon volt több szufla benne. Megnéznék egy olyan Peaches fellépést is szívesen, ahol mindenki makkegészséges, és előre meghatározott koncepció szerint alakulnak a dolgok.

Az éjjel hátramaradó részét felváltva a fröccsházban és a Medúzában töltöttem. Utóbbi egy kellemes bulisátor, folyamatosan kellemes embermennyiséggel, viszont a hangot nem igazán sikerült összerakni. Emlékezetes volt, amint az egy körül kezdő dBridge-nek ki kellett fordítani a kontrollhangfalát a közönség felé, hogy ne csak egy darab basszust halljunk, ami jófejség volt tőle, ellenben érthető módon olykor-olykor a mixelései látták a kárát. Az Instra:mentalos Al Bleekkel jött, aki idén áprilisi A38-as szettjénél fakóbb eresztéssel érkezett most, amire a rossz hangzás is rásegíthetett, mivel csak annyi jött le a placcra, hogy valami folyamatosan puttyog. Elkísérte őket szokásos szárnysegédjük, SP:MC, aki az este legnagyobb csalódása volt. A srácról kiderült, hogy egy zéró kiállású nyikhaj, akinek egyedüli pozitív mc képessége, hogy kellemes a hangja. Viszont egyáltalán nem tudta betölteni a teret, ügyetlen félmondatokat kiabált a mikrofonba, a tizenötödik “éjjóbudapeszt”-nél már legszívesebben lezavartam volna a színpadról. dBridge aztán a puttyogás helyett idővel drum and bass-re váltott. A szcéna egyik legrégebbi motorosának számító, viszont még mindig a legfrissebb ötletekkel kijövő arca nem is keltett csalódást. Felcsendült régi (Something To Hide) és új zenéje is (Glimpse), a közönség pedig boldogan bólogatott és rángatózott rá, az egész olyan volt, mint egy szerethető rave mező.

Sokáig sajnos nem tudtam élvezni, mert győzött az álmosság és a másfél órás hazaút rémképe. Kifelé menet, elhaladva a promóciós sátrak mellett – amelyek valahogy mindig egy alkohol, dezodor vagy tusfürdő márka kiszállásai – még erős gondolkodásba kezdtem, hogy vajon DMX Party Up-ja akkor is sokat játszott sláger lesz-e még, amikor későbbi gyermekem először fog kijönni a Szigetre. Vagy nulladikszorra.