Olyan nyalánkságok kényeztetik rajongóikat a nyári hónapokban, mint a Russian Circles, a Karma to Burn, a Mono, a Kylesa, a Red Sparowes, a Boris vagy a nemrég új, zseniális lemezzel jelentkezett Ulver. A legnagyobb dobás, az atyák társasága, a Neurosis ugyan csak Bécsig jön el, s kihagyja Európa keleti felét, van azért okunk örülni, mert ez a felhozatal sem utolsó. Bár elhatároztam, hogy a feltehetően életem legmaradandóbb zenei élményét jelentő Neurosis koncert előtt nem különösebben erőltetem meg zenebefogadó receptoraim, a Rosettát nem akartam kihagyni.

Ott voltam az első budapesti koncertjükön is, ami maradandó élmény az életemben. Ritkán láttam ennyire intenzív, ennyire őrült és energiától feszülő programot. Utóbbiért elsősorban az alterbölcsész benyomást keltő, excentrikus Michael Armine felelős, aki anno ujjnyi vastagra dagadt nyaki erekkel, félmeztelen, őrjöngve nyomta végig a műsort, nem kímélve a hallgatóságot sem. Ehhez képest a Tündérgyárban némileg visszafogott produkciót kaptam, persze nehéz lett volna überelni az előzményeket.

Kellemesen meleg nyári estén a City of Ships kezdő akkordjaira értünk a kicsi, de ekkor még meglehetősen szellős helyszínre. Nagyrészt kommunikáció nélkül zajlott a progresszív rockban utazó trió fellépése, amelyet a kissé marcona frontember óramű pontossággal szakított meg. A 2009-es, Rosettával közös turnéjuk magyar állomásán szerzett tapasztalataimnak megfelelően most sem éreztem semmi átütőt a programban, viszont tökéletesen alapozták meg a főbanda színrelépését.

A Philadephiából érkezett Rosetta ezúttal kicsit visszafogottabb képet festett, mint legutóbb. Pedig csak annyi történt, hogy öregedtek két évet és kiadták az új albumot, az A Determinism of Morality-t. Kommunikáció szinte zéró, de a zenére nem lehetett panasz. A Rosetta megbízhatóan tudja hozni azt az életérzést, amikor hosszú percekig bámulom a csillagokat és a végtelen űr titkairól ábrándozom, aztán hirtelen gyomortájon megragad, beránt és kihúz a kábulatból, a lassú lüktetés őrült döngöléssé válik, és szinte észrevétlenül átcsúszom egy másik, sokkal mozgalmasabb álomba. Ez alkalommal  a stroboszkóp szédítő villogása, mint vizuális effekt zseniálisan festette meg a vadabb témákat a szembecsukós elszállások között.

Mivel még nem sikerült megbarátkoznom az új lemezzel, rendkívüli örömömre szolgált, hogy az A Determination of Morality kötelező körei után a korábbi remekmű Wake/Lift monumentális címadó darabja, a Wake is elhangzott a zárlatban, mint az este fénypontja. Armine pörgött most is, csak kicsit alacsonyabb fordulatszámon, mint 2009-ben, a Dürer Kert kistermében. Van még valami, amit már legutóbb is megfigyeltem, de most vált igazán “szembetűnővé”. A hangzás, de különösen az ének/torzított ének/hörgés terén kicsit zavar, hogy mintha mindig megmaradna köztem és a zenekar között egy vékony fal, egy akusztikai akadály, amit nem tud, nem akar áthasítani a négyes, mintha mindig egy fokkal visszalépnének ahhoz képest, amire képesek, aminek igazán ki kellene jönnie belőlük. Ugyanakkor nem szeretném őket kritizálni, mert a fájdalmasan rövid program ellenére is elvarázsoltak ismét, és vitathatatlanul profin szólaltatták meg rendkívül nehéz témáikat.

Rosetta a Tündérgyárban

A hangszeres szekció munkáját sajnos nem volt alkalmam megfigyelni, ugyanis a darálótól távolabb, egy nyugodt szegletben élveztem végig a műsort, ahonnan belőlük semmit sem láttam, csak hallottam, hogy rendben teszik a dolgukat. Kiemelném azért a szolid megjelenésű basszer David Grossmant, aki nemcsak alapokat szolgáltatott, de meglepetésként dallamos éneket is az új album egyik dalában.

Alig egy óra játékidő egy olyan zenekartól, amely hajlamos tíz percnél hosszabb dalokat írni tényleg rettentő kevés. A szűkös hely, a szikkasztó nyár, minden kellemetlen körülmény ellenére az év eddigi egyik legjobb koncertje volt a Rosetta fellépése, s mivel úgy tűnik, bírnak minket, valószínűleg nem is az utolsó.