A sokéves Sziget-tapasztalatom alapján mindig az első nap a legnehezebb. Ez az a nap, amit a tahó embertömeg, az óriási kosz és a sokszor kibírhatatlan bűz formájában nyakunkba zúduló káosz ellenére is valahogy túl kell élni – és már két óra kint lét után látszott, hogy ezt idén se lehet elkerülni. A lelkes szigetelő ugye szereti előre eltervezni a programját minden napra, ezért mindig döbbenten konstatálja, hogy bizony az első napon legalább tizenkét órát eltölt a fesztivál egyre terebélyesedő területén, és ezt bizony csak jó koncertek megtekintésével lehet végig élvezetesen abszolválni. Nálam úgy nézett ki a dolog, hogy kirobogtunk fél kettőre, mert a páromnak ki kellett váltania a kedvezményes diákjegyét (óriási ötlet, kár, hogy az én diákéveimben ilyen nem létezett), nekem pedig oizys-szel a sajtóakkredért kellett sorba állni – szerencsére mindkettőt igen hamar letudtuk. Háromkor már a Nagyszínpad előtt vártuk IAMX-et, akit két éve már láttam a Wan2 színpadán, és megkedveltem a zenekart annyira, hogy elhatároztam: ha újra eljönnek, akkor biztosan megnézem őket.

IAMX (fotók: sziget.hu)

Nem bántam meg; a két évvel ezelőttihez hasonló, elborult koreográfia (fiúk: erőltetett nyolcvanas évek feszülős meleg cuccai, az egy szem nő: domina öltözék ugyanabból a korból), és meglepően erős zenék jellemezték a koncertet, ami annak ellenére is baromira ütött helyenként, hogy délután három volt és verőfényes napsütés. Bevallom férfiasan, hogy az idei IAMX-lemezt még nem hallottam, de a tegnapi nap alapján annyira nem is lettem rá kíváncsi: pont azok a részek voltak kevésbé élvezetesek, amikor feltételezhetően az újabb számokat játszották. Túlságosan elveszett minden abban az electropopban: a zenék nem voltak dallamosak, mint az első albumon, sem döngölősen elektronikusak, mint a másodikon. E helyett tényleg valahol a kettő közt szólt az a négy-öt dal, amik számomra megakasztották a heves bólogatást, de szerencsére IAMX is érzi, hogy az első két kiadványuk a meghatározó még mindig, így zömmel azokról zenéltek. Az első negyedóra indusztriálos mellékzöngéi nagyon eltalálták a hangulatot, a végén pedig a Nightlife és a President továbbra is elhitették velem, hogy ez egy jó, rendkívül összeszokott banda, a tagok tudják a dolgukat, és ezért máskor is meg kell majd őket nézni, ha itt járnak. Háromnegyed.

Ezt követően felfedeztük a Szigetet. A sátrak nagyjából ugyanott vannak, ahol eddig, úgyhogy ez nem annyira fontos, fogyasztás szempontjából viszont hadd ajánljam mindenkinek az A38-Wan2-val szemben található Soproni Sörkertet, ahol lehet kapni Szőke Ciklont háromszázért, citromos Gössert (tuti!) pedig négyszázért. Ide jó párszor visszajártunk tankolni, elvégre kinek van pénze állandóan a négyszázötven-ötszáznyolcvan közt mozgó Drehert vedelni. Ugyancsak ezen a részen, vagy tovább, a fesztivál távolibb sarka felé érdemes enni, legalábbis úgy vettük észre, hogy ott lényegesen olcsóbb minden (lehet kapni lángost négyszázötvenért, kolbászt nyolcszázért stb.). A kalandozások során szimpatikus volt látni legalább kétszer szemétgyűjtő brigádokat (és még négy óra se volt), valamint az elsősegélyes rész is barátságosnak tűnt annak ellenére, hogy milyen lelakott helyre rakták ki. A Snow Patrol koncertig az időnk hátralévő részét a Logikai Játékok Sátrában ütöttük el, ahol Varga Zoltán nemzetközi nagymester adott sakk szimultánt (minden nap ad valaki hattól), de lehet egy rakás társasjátékot is játszani, illetve néhány laptopon Simsezni, meg ilyenek. Kifejezetten jó időtöltés, ha két koncert között nem piálással, és súlyos pénzek elköltésével akarjuk eltölteni a szabadidőnket.

Snow Patrol

Végül aztán eljött a Snow Patrol ideje, akik engem meggyőztek, hogy az utolsó lemezük csak kamu volt, ne törődjek azzal, helyette inkább szeressem őket ugyanúgy, mint régen. Gary Lightbody szenzációs frontember, Richard Colburnt pedig jó volt látni hátul, a dobok közt. Érdekes, nekem a Snow Patrol még mindig valamiféle kis indie banda a tinédzserkoromból, és ezért jó volt hallani, hogy az Eyes Open és az A Hundred Million Suns legjobbjai közt egyszer csak felcsendült a 2003-as How To Be Dead, ami gyakorlatilag meghatározta a gyerekkorom végét, ráadásul élőben még jobb is volt, mint az albumon. Ettől eltekintve viszont az egész egy szupersztár zenekar show-járól szólt, ami számomra kicsit furcsa pont velük a középpontban, de úgy tűnik, hogy most nagyon a csúcson vannak. Szuper vizuál, közönségénekeltetés és csupa jó szám volt az a hetven perc, amit letoltak. Egyedül akkor éreztem kevésbé jól magam, amikor valami kevésbé dallamos, inkább keményrockos zene szólt, mert akkor valahogy nem csak a hangok, de a színpadi koreográfia is teljesen monotonná vált. Ettől független megérdemlik a négyötödöt, a közönségnek pedig dicséret, mert ilyen nyugodt, egymás mellett jól megférő, minden számot végigéneklő embereket talán a Radiohead koncert óta nem láttam a Szigeten.

Calexico

Ezután gyorsan átszaladtunk a Világzenei Színpadra, és pont elértük a Calexicót kezdés előtt. Nem vagyok egy nagy folk-alkat, de az ő zenéjük számomra nagyon kedves, és jó volt hallani, hogy ők is mennyire jól érzik magukat, és – talán ezért – a Szigeten szokásos hatvan-hetven perc helyett simán játszottak kilencvenet. Nem ismerem különösebben jól a lemezeiket, de mintha majdnem mindenről játszottak volna egy keveset, így az ember tökéletesen átérezhette, milyen az arizonai sivatag poros kisvárosaiban már délben piával indítani a napot, majd ördögszekereket kergetni. Ráadásul a mexikói hatásokkal vegyített folkok olykor – hozzájuk mérten – nagyon súlyos rockzúzásokba mentek át (a vége felé volt egy Love Will Tear Us Apart cover is!). S igazából, szerintem pont ilyennek kell lennie egy koncertnek a baromi hosszú első nap végén: könnyed és mosolygásra késztet, így azon kapod magad, hogy a barátnőddel másfél órán át táncoltál, és simán el tudnád hallgatni még ennyi ideig. Ja, és a legjobb, hogy pont olyan vizuáljuk volt, mint a Battles-féle Tonto klipben! Ötös.

Beterveztünk még izgalmas programokat az estére, de egyikből se lett már semmi. Miután ettünk-ittunk, és félórás késéssel értünk le a White Liesra, szomorúan láttuk be, hogy az A38-Wan2 megtelt, és nem férünk már be sehova, így aztán átmentünk a meduzába, ahol Cadik dubstep-szettjének a végét elkaptuk, és hevesen bólogattunk rá egy nagyot, az azt követő külföldi produkció (Mala + MC Sgt. Pokes) viszont annyira sötét és unalmas zenékkel indított, hogy félórát követően jobbnak láttuk hazamenni, és kipihenni e fél napnak a fáradalmait.