A múltba révedő történetmondók mellett talán könnyű elmenni, egy mesélőre azonban, aki mindezt bendzsóval teszi, lehetetlenség nem odafigyelni. Sam Amidon idén májusban megjelent negyedik nagylemeze pedig frissebb, mint azt százéves folkdaloktól valaha is várnánk.
Folkzenészek gyermekeként Sam Amidon természetes könnyedséggel csusszant bele az amerikai folk földszagú világába. Ilyen pályára nem lehet senkit sem tudatosan nevelni, Samet egyszerűen csak körbevette ez a nehéz, régi zene, melyet tinédzserkorában épp olyan lelkesedéssel hallgatott, mint a korszak népszerű popbandáit, és amely lassan épp olyan alapvető lett számára, mint a levegő. Ez a stílus sosem volt statikus: folyamatosan változik, fejlődik, igazodik, előadóról előadóra más elegye lesz az Amerika minden sarkából összehordott különböző dallamoknak, idomul különböző korok szükségleteihez. Sam Amidon kedvenc játéka például az, hogy a fejébe ragadt ősi korálokat darabjaira szedje szét, majd összerakja újra, saját ízlése szerint, míg végül folknak már alig-alig nevezhető.
Mert Sam Amidon dalait elfelejtett, régi időkből lopja a felszínre, lopás azonban ennyire még sosem hatott eredetinek. A változás szép ívét megfigyelhetjük karrierjén belül is: a Bright Sunny South Sam Amidonja is más, már nem az előző albumok tradicionalitás felé húzó bendzsójátékosa. Ezek már nem is igazán folkdalok, inkább hibridek, melyek felületén nyilvánvalóbb előadójuk kezének nyoma, mint a nosztalgia vagy a történelem.
Ez egy csendes, szerény album, mely lassan, félénken mutatja meg fantasztikusságát. Énekeljen akár háborúba induló fiatal fiúról, akár minden korok leghálásabb témájáról, a szerelmi bánatról, Sam Amidon finom orrhangon gajdolt sorai egy olyan világot nyitnak ki, melyet érdemes felfedezni. Ha valamiben Amidon a legjobb, az talán a dalok alapmagjának kitapogatása, és ehhez a tökéletes hangulat hozzárendelése. A Short Life (Of Trouble) még sosem volt ilyen lassú, ilyen súlyos, de utólag belátjuk: hogy is lehetne más? Hogyan lehetne ilyen brutális dalszövegekre táncolni, mint azt annak idején tették? A dalok naiv, őszinte sorai közé pedig valamiért szervesen illeszkednek az ifjú trombitatitán, Kenny Wheeler jazzszólói is.
Az albumot ismét a gitár és a bendzsó vezeti végig, a hangszerelés azonban sokkal bátrabb, mint Amidon eddigi szerzeményeiben: fafúvós kórusok, zongorafutamok frissítik a pontosan megalkotott, definiálhatatlanul különleges hangulatot. A My Old Friend a tökéletes levél a már rég nem látott, de el nem feledett baráthoz, a Weeping Mary középkor-szagú, visszhangba, megbomlásba fulladó glóriázása épp nyerssége miatt annyira megragadó. Aki pedig már kíváncsi volt, milyen az, ha Sam a hangját tisztességesen kiengedi, szintén elégedett lehet: az As I Roved Out az album legvadabb, bendzsószaggató dala. „What is it, banjo?” – szólítja meg a hangszert ő maga is, majd nyúzza, hergeli tovább.
Sam Amidon hangokká alakított emlékképei nem annyira folkhimnuszok, mint belső monológok, tele alig-alig leplezett dühvel és lemondással. Talán épp ezért annyira lenyűgöző és eredeti: mert eléri, hogy a múlt addig idomuljon, míg tökéletes tükrözője nem lesz személyes jelenének. Fiatal, mégis vén, naivitásában bölcs, a hasonló történetmondókat pedig mindig érdemes meghallgatni. Főleg, ha a helyes szavakat bendzsóval keresik.