A Black Ghosts-nak szerintem sokkal, de sokkal jobb lett volna, ha New Yorkban alakul meg. Most zenei blogok tucatjai elmélkedhetnének arról, hogy idén a Hercules & Love Affair vagy Theo Keatingék tűnnek a Nagy Alma nagyobbik dobásának. Mivel viszont a két srác az Egyesült Királyság óvó tekintete alatt hozta össze debütalbumát, így csupán konspirálni lehet, hogy most mennyire is érzik a sorsközösséget Anthony Hegarty-val és a DFA-s haverjaival. Zeneileg talán nem annyira, de aki úgy hoz ki 2008-ban egy lemezt, hogy perverz popzenének titulálja a saját művészetét, olyan “a-a-a-aaa”-zós csordavokálokat vállal be szintipopos prüntyögések fölé, amit csak a zseniknek szabad, sőt, még Damon Albarnt is meghívja kollaborálni – ez több, mint gyanús.

The Black Ghosts – Anyway You Choose To Give It

Itt valami történik. Csak nem egy újabb, “hozzunk teljesen friss levegőt a popzenébe”-kísérlet? Számomra eléggé az jön le, hogy amennyire tavaly a francia elektro és velejárói pörögtek (Daft Punk, The Chemical Brothers mozgolódások, bár utóbbit inkább csak annak a közönségnek próbálták eladni, mintsem valódi zenei változás ment volna végbe zenéjükben), idén annyira harapna rá a kritika valami igazán frissítő és később is hivatkozható új, popzenei paradigmára.

S bár sokáig úgy tűnt, mintegy magamat is meggyőzni akarván, hogy ez is egyfajta poszt-disco/pop téma – összehallgatva a Hercules és a Ghosts lemezeit, határozottabb demarkációs vonal tűnik fel, mint a fénykorában lévő berlini fal. Míg a NYC-beliek önmagukban érdekesek és már most kialakult hanggal bírnak, a Black Ghosts-ot azért vicces hallgatni, mert mintha egy szemernyi saját eszközük nem lenne. Ügyes dalokat írnak, de ezek mind olyan dalok, amiket már hallhattunk, és főleg az utóbbi két évben. S ezáltal kiviláglik az is, hogy miért működik ez az album – mert benne van minden, ami érdekes és/vagy izgalmas volt az utóbbi két év elektronikus és popzenéjében. Kezdve attól, hogy vannak itt Hot Chip-szerű romantikus geekálmodozások; Damon Albarn (aki az első klipszámban, a közepes Repetition Kills You-ban kooperál is egyet) poszt-popos kísérletei a Good & The Bad and The Queen időszakból; egy témát a Justice-tól, egy másikat a Simian Mobile Disco-tól vesznek át, aztán még egy kicsit a Klaxons-t is nyúlják. A végeredmény pedig egy fülnek kedves tabló az utóbbi évek elektronizálódó popjáról és indie-jéről. A háttérben az örök ihletadó Primal Scream elévülhetetlen érdemeivel.

Ez a Black Ghosts: lelki szemeim előtt Primal Scream-pólós DFA-punkok csalják el a leitatott Jake Shears-t (Scissor Sisters) egy körre, de disznólkodás helyett végül előkerülnek a túlmatricázott szintik és a nagyi befőttjei mögé dugott hangmintagyűjtemény. Végül egyik kiindulópontnak sem sikerül megfelelni, de kellően indie lesz az egész ahhoz, hogy amikor megszólal az MTV-n a szénné játszott Blind, orgazmusig juttató ihletet kapva maguk is felbátorodjanak az anyag befejezésére. Happy end. Négyes.

Nem kevésbé figyelemfelkeltő újdonság Sam Sparro első nagylemeze. Bár már a kezdektől fogva belecsöppenti a hallgatót egy jellegzetes világba, nála nem kell hezitálni, méricskélni, hogy ezt most vajon elég kanonikus anyagként fogják-e kezelni a jobb európai és amerikai városokban a melegklubok. Nála tisztázott a helyzet nemi orientáció tekintetében, de debütalbumát hallgatva ő sem lesz az Anthony Hegarty-féle, örökké egy kissé mainstream felett álló (nem underground!) művészek egyike. Hétköznapjaiban Sam Falsonként tengődő sztárunk ugyanis katapultálta magát a mainstream popkultúra kellős közepébe, de nem kellett a gyomorszájamhoz kapni, úgy, mint a Life In Cartoon Motionnél: a csöpögős és a túl glamúros Mika és a meleg karniválzenekar Scissor Sisters között Sammy boy hivatott képviselni az egészséges középutat. (Alternatíva: ha Patrick Wolf meleg lenne, ő is így, ő is ezt tolná, sőt, még jobban.)

Jake Shears-ékhez egy furcsa szempontból nagyon hasonló az ausztrál srác: azok a legjobb pillanatai, amelyek kilógnak az összképből. Régmúltból reinkarnálódó basszusgitárok slappelgetnek, rézfúvósok lépnek szövetségre Sam olykor igazán macsós dallamaival; megy a funky jobbra-balra, de a potenciális slágereken (21th Century Life, Black & Gold) túl ez a vonal egyre kevésbé működik. Az album utolsó harmada kifejezetten középszerű, és az előző kétharmad ismeretében abszolút ötlettelennek hat. Ahol viszont igazán kezdhetne magával valamit Sparro, az a Sick/Waiting For Time/Pocket része. Ezek a legkevésbé természetes, ugyanakkor a legmélyebben bevésődő darabok – talán azért, mert ezek tűnnek a legaktuálisabbnak témáik alapján. Sam két arca közül ez a szimpatikusabb, talán azért, mert ezt Paul Epworth producer (Bloc Party, Primal Scream, The Rapture) jobban kisminkelte. A másik sem csúnya, csak azon még sok a pattanás. Ez fájó szívvel, de háromnegyed.