Sam Phillips, a legendás Sun Records még legendásabb vezetője, Elvis Presley felfedezője. Ő volt az, aki a fiatal Johnny Casht először elzavarta, majd később leszerződtette. Most viszont nem erről a Sam Phillipsről lesz szó, hanem az énekesnő Samről, aki Laura Marling és Emiliana Torrini mellett 2008 egyik legédesebb albumával, a Don’t Do Anything című lemezzel rukkolt elő.
Becsületes nevén Leslie Ann Phillips kaliforniai származású, pályája elején, a nyolcvanas években a kaliforniai keresztény rockbandák széles táborát gyarapította. A Myrrh Records által keresztény Cindy Lauperként promótált énekesnő, kiadóváltáskor, 1988-ban vette fel a Sam nevet, ezzel is jelezve egy új korszak kezdetét. ’91-ben csatlakozott Elvis Costello turnéjához, ’94-re pedig a kritikusok által elismert Martinis and Bikinis című albummal Grammy-jelölést szerzett. Egy évvel később azonban fordulópont következett addig felfelé ívelő karrierjében: Bruce Willis ellenfeleként terroristát játszott egy Die Hard részben, amiben még szöveget sem kapott. Hogy miért vállalta a szerepet, azóta is rejtély. A filmes blama után az Omnipop (It’s Only a Flesh Wound Lambchop) ’96-os lemeze nagyot bukott, pedig egy experimentálisabb, R.E.M.-mel közösen írt dalt is felkerült az albumra. Az énekesnőt ezek után a Virgin Records szép lassan leépítette, de ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a kiadó még lehúzta az utolsó bőrt Samről, és kiadott egy best of válogatásalbumot. Az új éra 2001-ben vette kezdetét, amikor az akusztikus vonalra koncentrálva leszerződött a Nonesuch Recordshoz, majd a népszerű Gilmore Girls című sorozathoz szerzett zenét. (Szándékosan nem említettem a bevezetőben, főleg nem a Szívek szállodája magyar címet használva, nehogy a sorozatot nem kedvelő, nem ismerő, cím alapján negatív véleményt formáló olvasók azonnal diszkvalifikálják a hölgyeményt.) Idén nyáron megjelent legfrissebb albuma, amelynek produceri munkáit egyedül ő maga végezte, az anyaggal pedig az induló, Myrrh-féle irányhoz nyúlt vissza.
Sam Phillips – Sister Rosetta Goes Before Us (live)
A nyitó No Expectations című dal komorsága miatt elüt a többi tizenegytől, ezért talán én a lemez zárásaként jobban el tudnám képzelni, de így legalább azonnal érezhető az énekesnő zenei váltása. A zongorabetétek mellett az elektromos gitár lüktetése az album egyik uralkodó eleme, de mégis a játékosabb, akusztikus Can’t Come Down és egy Robert Plant-Alison Krauss dal feldolgozása, a Sister Rosetta Goes Before Us a lemez kiemelkedőbb darabjai (utóbbit láthatjátok a fenti videón). Milyen az anyag hangulata úgy egészben? A dalokat nem egy bárgyú romantikus filmhez, hanem egy üdítő, alacsony költségvetésű, egyetlen frappáns ötletből építkező, napsugaras, vidám jelenetekben tobzódó független filmhez tudnám elképzelni. Mindezt annak ellenére gondolom így, hogy a szövegek itt-ott negatívak és kiábrándultak, amit az énekesnő válása magyarázhat (a volt férj, T-Bone Burnett volt a megelőző hét album producere, Sam Phillips a szakítás miatt vállalta fel az új anyag önálló készítését). Azt kell, hogy mondjam, az eredmény sokkal jobb lett, mint a közös munkák alkalmával.
A Don’t Do Anything, nem kertelek, egy lányos poplemez, sőt Sam Phillips még a Gilmore Girls soundtrackből is importál néhány lálálázó sort az album két dalához, a Flowers uphoz és az Another Songhoz. Mindezek ellenére, egy bájos, egyben érett popalbumról van szó, amely minőségi annyira, hogy érdemes legyen hallgatni és írni is róla.
Linkek: