Anthony Gonzalez = M83 legutolsó, korszakteremtő lemeze után egyértelmű volt a kérdés: vajon képes lesz-e a francia művész valaha még egy olyan zseniális albumot írni, mint a Before The Dawn Heals Us? Nyilván ő is ebben gondolkodott papíron, hiszen a Saturdays = Youth megjelenése előtti óriási felhajtásban csak azt lehetett hallani, hogy ez egy még fiatalosabb és szomorúbb lemez lesz, de hiába, az élet örök törvényét ő sem tudta megváltoztatni, miszerint: ha eltelik három év, akkor annyival leszel öregebb, és nem annyit fiatalodsz.
Lehet, hogy túl sokat vártam az új M83 lemeztől, és igazságtalanul értekezek róla negatív hangvételben, de eddig akárhány esélyt adtam a Saturdays = Youth-nak, az egyszerűen nem tudott meggyőzni. Egyetlen alkalommal se. Pedig Anthony Gonzalez most aztán tényleg megcsinálhatta volna élete mesterművét, hiszen a Before The Dawn Heals Us óta az egész világ őt figyelte, és úgymond megkapta azt az elismerést, ami már tulajdonképpen a korábbi kiadványaiért is kijárt volna neki. Személy szerint borzasztóan drukkoltam neki, és ha tehettem volna bármit azért, hogy a Saturdays = Youth legalább olyan jó legyen, mint a Before The Dawn Heals Us, akkor feltételek nélkül megtettem volna, mert számomra az a 2005-ös album olyan, mintha életem egyik legjobban áhított álma vált volna valóra. A hallgatása során egyszerre akartam a legboldogabb és a legszomorúbb ember lenni a világon, egyszerre akartam nevetni önfeledten hosszú órákon át és bőgni a világ összes fájdalmán, majd megosztani mindezt azzal a személlyel, akit egész életemben kerestem, tudva róla, hogy ő is ugyanazt érezné végig, amit én, és ezzel össze lettünk volna kötve az idők végezetéig. S emiatt utálom a Saturdays = Youth-t nagyon, mert nemhogy ilyesmit, de szó szerint semmit nem vált ki belőlem.
Nem értem, hogy miért kellett Ewan Pearsont (Goldfrapp) és Ken Thomas-t (Sigur Rós) meghívni a stúdióba, vagy átvenni a John Hughes-filmek hangulatvilágát; mintha Anthony Gonzalez kifogyott volna saját ötletekből a Before The Dawn Heals Us óta. Csak erre tudok gondolni, nincs más magyarázat, ráadásul ez még akár kézenfekvő is lehet, hiszen abban a korongban annyi minden van, amennyit sok más banda egy teljes karrier során sem tud megvalósítani. Lehet, hogy az M83 projekt valóban meghalt abban a pillanatban, amikor kijött a harmadik album, és a Saturdays = Youth már csak valami erőltetett próbálkozás belekezdeni valami újba, ami soha nem lesz annyira eredeti, varázslatos, lenyűgöző, csodálatos, gyönyörű, elbűvölő, romantikus, kozmikus, lehengerlő, könnyfakasztó és fiatalos, mint az.
Az ugyanis egy dolog, hogy a Saturdays = Youth hangzását tekintve tényleg visszamegy az időben a zenész tinédzser éveibe, de messze nem annyira tinédzserlemez ez, mint a Before The Dawn Heals Us. Az élményt egyedül a Graveyard Girl adja vissza tökéletesen, ami egyértelműen a longplayer legjobb pillanata. Még talán az Up! és a We Own The Sky alatt dobog néha egy picivel hevesebben a szívem, és a Couleurs-re tudnék ugrálni önfeledten az indie-diszkóban a tizenöt éves magányos lányok közt (persze a hazai indie-életet ismerve, kizárt, hogy ezt feltegye bármelyik dj is), a többi meg egyszerűen nulla. Az meg már csak aprócska könnycsepp a tengerben, hogy Anthony Gonzalez-nek a grandiózus ambienttémák sem mennek többé: a Midnight Souls Still Remain még csak egy lapon sem említhető a Lower Your Eyelids To Die With The Sun-nal.
M83 – Graveyard Girl
Jogos érvelés lehet részetekről, hogy nem egy továbbgondolt Before The Dawn Heals Us-t kellett volna várnom, vagy csak simán meg kellett volna próbálnom úgy hallgatni a felvételeket, hogy egy másodpercre sem jut eszembe az a feldolgozhatatlan mennyiségű szép emlék, amit az az album adott nekem, de képtelen vagyok rá. Nem megy. Nem is akarom, hogy menjen. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Anthony Gonzalez és vele együtt az egész M83 nekem örökké egyfajta szorongós tinédzser koncepció marad zajos elektronikába oltott shoegazerrel és annyi neoromantikus momentummal, amennyit valószínűleg soha senki nem fog nekem adni az életben. Ebből az “adjuk fel az eredetiségünket, és kezdjünk el olyanok lenni, mint a ’80-as évek szenvedélyes művészfiataljai” dologból pedig többet nem kérek. Egyszerűen. Nem. Jó. Hármas.
Linkek: