Most vagy úgy írok a múlt heti Jojo Mayer’s Nerve koncertről, mintha baromira szakértője lennék a dobolásnak, aztán elvitázhatunk arról, hogy a dobtörténelem fenegyerekei közül ki is a real shit, és ki csak béna utánzó. (A nagy zenészeknek mindig vannak rajongói és utálói, utóbbiak általában egy másik nagy zenész rajongói – ez már csak így megy.) Mivel a feltevés azzal kezdődött, hogy dobszakértő volnék, ettől a kamutól eltekinthetünk, és inkább arról mesélnék, milyen érzés volt látni ezt a produkciót. Elképesztő volt, az tuti, és az értőn hümmögés mellett tényleg lehetett élvezni is.
Szeptember 22-én valamennyivel tíz után sikerült az A38-ra beesni, ami azt jelentette, hogy az Uno Y Medio koncertről már lemaradtam, de ezt most pont nem sajnáltam, tekintve, hogy egészen friss élményeim vannak róluk (sőt, Szigetes videocastunkban ti is láthattatok belőlük egy szeletet). Így aztán a hajó gyomrába belépve egyből fejest ugrottam a Jojo Mayer és társai által komponált százmázsás atmoszférába. A nevek tisztázása végett gyorstalpaló: Jojo Mayer egy dobos fazon, aki barátaival kezdett jam sessionöket tartani Nerve néven, ahol a lényeg az elektronikus zenékben tipikus elemek (hangzás, ritmusképletek) újraértelmezése volt élő hangszerekkel. A Nerve név aztán megragadt, és jelenleg egy háromtagú turnéformációt takar, amelynek tagjai Jojo Mayer (dob), John Davis (basszusgitár) és Takuya Nakamura (elektronika).
Amikor megérkeztem, épp egy dubstep darab szólt, és csak a teljesen megtelt koncertterem utalt arra, hogy nem dj játszik, hanem ez már a főattrakció. Egyébként hangzását tekintve olyasfajta zene szólt, mintha egy stúdióban készített dubstep tracket hallanék: hömpölygő basszus és száraz, minimál, mondhatni hűvös ritmus. Jobban odafigyelve az volt a baromi fura benne, hogy nem maradt semmi a duboknál tipikus dob effektekből (gondolok itt leginkább a stílusdefiniáló visszhangokra), hanem csak az élő dob egyszerűsége hallatszott. Ez azt eredményezte, hogy sokkal több figyelem irányult a dobtémákra, és jobban kiemelkedett a technika, mintha az összhangzás fölé emelték volna ezt a layert. A másik érdekesség pedig az volt, hogy ennek ellenére nem egy dobos elvetemült püfölését kellett hallgatni, ahogy élvezhetetlenül kalapál valami feldolgozhatatlan káoszt, hanem mégis végletesen egyszerű maradt a ritmus. Erre mondom azt, hogy száraz, de a pozitív értelemben: nem variál barokkos furfangokat csak azért, mert most rajta van a reflektorfény, hanem a figyelmet viselve is egyszerű tud maradni, viszont azt a minimalizmust olyan pontosan és tisztán vágja oda, mint egy gép. Apropó gép, azért ne gondoljuk, hogy akkor itt most élő dobra kottázott gépzene szólt, ugyanis a hangsúlyokkal való folyamatos játéknak egészen más a hatása, mint egy programozott loopnak, ami minden egyes körben ugyanazt hozza.
A fotók nem az A38-on készültek. Copyright: Thomas Gerstendörfer
Ha már szóba jött a reflektorfény, egy gyors kitérő erejéig engedtessék meg, hogy megint csak szóvá tegyem a hajó fényeit, ami nem csak technikai szempontból jó, de a szép benne, hogy kezelni is profin tudják. Az először atmoszferikus kékes, később agresszívan vörös fények egész világot festettek a zenészek köré. Jojo Mayer mögött pedig egy pontból indult három reflektor, ami három eltartó sávot húzott a háttérre, mintha Mayer maga lenne a fényforrás (vagyis nagyjából a lábdobja). Ezzel szinte észrevétlenül tették a színpad középpontjává a bal sarkot – szép megoldás.
A zene aztán a kezdeti dubstepből felgyorsult, lett belőle táncosabb drum and bass, de egészen gyakran vették négynegyedre is az alapot a tört ütemek helyett. Időnként a négynegyed is annyira lecsupaszodott, hogy csak a lábdob maradt belőle, gyanítom, hogy ez volt Mayernek a szusszanásnyi szünet, de ez se tartott sokáig. Aztán a hangulat hullámzását nagyjából négy kategóriára lehetne osztani: könnyed, izgalmas-élvezhető, agyas-nehéz és túl sok. A könnyed pillanatokban az emberek lába be-beindult, egyszer hátulról még “táncoljatok baszki” felkiáltás is elhangzott, valakit pedig raver révületben is láttam tombolni. A még izgalmasnál általában sokat sejtően bólogatott az értő közönség, esetleg hangos tapssal honorált egy durva szólót. Az agyas-nehéz részek azok voltak, mikor már senki nem tudta volna kiszámolni, hogy milyen ritmusképletet és hány-hanyadot hallunk, de abban biztosak lehettünk, hogy ez most épp nagyon bonyolult, mert nem hangzik úgy, mintha jó lenne, mégse rontják el. 
A túl sok pedig akkor jött el, mikor az agyas szakaszok párosultak az időben elnyúlással, és hiába a magasművészet, ha az ember tekintete már belerévül. Utóbbira egyébként szerintem csak egyszer volt példa, a koncert vége felé, de az elnyúlt, monoton menetet emberünk olyan dobszólóval zárta le, mintha ő lenne az életre kelt monkey drummer, úgyhogy végül csak meg volt az ováció.
Amire egész végig gondoltam, és utólag is megmaradt fejben, hogy ez a pasas ugye egy jazz dobos, aki arra adta a fejét, hogy a hagyományos jazzhez képest egészen más területeket fedezzem fel, és eredeti stílusában talán szentségtörésnek számító kísérletezésbe fogjon. Az eredmény, azt mondom, mégis őt igazolja. Ezeket a modern elektronikus zenei hangzásokat visszafejteni hangszerre tényleg nagy dobás, és nem csak a mostját lehet értékelni, hanem rögtön jár az ember agya, hogy mit lehetne még ebből kihozni, merre lehetne tovább tekerni. Az meg már biztos szubjektív, de látok ebben egyfajta jövőképet, és erre mondom azt, hogy science-fiction jazz, ráadásul tényleg sci-fi. A tényleget arra értem, hogy biztosan sokan emlékeznek az egykori Science-Fiction Jazz vagy Future Jazz sorozatokra (meg a rengeteg másikra), amik a nu jazzt igyekeztek akkor előremutató módon tolni, de a Nerve egészen más irány ehhez képest, amiben sokkal esszenciálisabban van jelen az a fajta jövőbenézés, ami mondjuk egy Űrodüsszeiát vízionáriussá tesz.
Linkek: