Kelly rövid idő alatt másodszor járt nálunk. Tavaly novemberben a Shrinebuilder színeiben lépett fel, most pedig egyedül, egy szál gitárral. Mintha másik ember jelent volna meg az A38 asztalokhoz ültetett közönsége előtt, ahhoz képest aki novemberben lerúgta a színpadról az elé mászó rajongót. Abban a szituációban megjelent az a bizonyos dühös ember, most pedig egy kedves és szomorú-megfáradt tanító bácsi osztotta meg gondolatait, emlékeit az életről és a világról. Ég és föld, pedig ugyanaz az ember, s még ellentmondás sincsen, egyszerűen csak Scott Kelly, aki nem helyezhető skatulyába.

Önkéntelenül összehasonlítok, mégpedig a nyári Steve von Till koncerttel, amely szintén a hajón kapott helyet, és szintén egy Neurosis gitáros/énekes szólóprojekt első magyarországi bemutatója volt. Von Till szenvedett, millió kütyüjével, már bocsánat, de kissé bunkó közönségével. Tökéleteset akart, magából egy ragyogó darabot, gyöngyöt, de csak egy sérült űrhajóra futotta, amivel nem szárnyalhattunk vele együtt a fejében lévő csodák magaslatáig. Kelly viszont nem az a perfekcionista alkat: elég volt a félhomály, egy gitár, egy szék, a mikrofon és egy kottatartó (!).

Nem akartam szó nélkül elmenni az előzenekar mellett, de el fogok, pedig kivételesen időben érkeztem. A choice with no voice instrumentális shoegazer zenéje elment mellettem, akár az a bizonyos szó, szinte nyomtalanul. Kellemesen lagymatag bemelegítés volt, de semmi több. Kellyt várta mindenki, itt sajnos nem lehetett nagyot szakítani másnak. Rövid átszerelés után viszont megérkezett ő is, minden felhajtás nélkül. Leült velünk szemben, és mintha véletlenül sodródott volna mellém egy kocsmapultnál, mesélni kezdett. Mesélt a dalokkal és a dalok között is.

Scott Kelly (a képek forrása az A38, fotós: Somay Márk)

A Neurosisban azt a valamit, amit leírni, megérteni nem lehet, csak csodálni és átadni magunkat neki, az a különleges szinergia hozza létre, amely a tagok között működik. Együtt segítik világra, bármelyikük nélkül már nem lehetne ugyanaz. Egy (sőt kettő, ha a Shrinebuildert is beleszámítom) ilyen egyedi és meghatározó zenekar mellett nagy bátorság egyedül színpadra lépni, s a totális extázis helyett valami sokkal bensőségesebb, személyesebb hangon szólni a közönséghez. Kölcsönös tisztelet és megértés kell hozzá, ami ezen az estén szerencsére megadatott.

Az a súly és sötét tónus, amit a Neurosisból ismerünk, most is megjelent, de nem mint forró és izzó láva. Kelly melankóliája úgy szólalt meg, mintha vérrögök váltak volna le a szívéből és csendes agóniában hirdették volna mulandóságunk és esendőségünk fájdalmát. Kelly nem egy gondtalan ember, maróan, fájóan őszinte és önkritikus, ráadásul szólóban még beszél is. One man show, de nem az a jópofizós, kikacsintós fajta, hanem igazán, tényleg ad önmagából, a külsőségek mögé vezeti a hallgatóságot, az álmatlan éjszakák, a lidérces álmok, a hosszú utazások, drogok és a félelmek világába.

Elmondja, hogy Budapest a legszebb város, bár annak, aki itt lakik, nehéz ezt megérteni, beszél arról, hogy furcsa, de először ideges a turnéja alatt, aztán eljátszik egy dalt, még csiszolni kell, két napja írta Lengyelországban. Ilyenkor tud írni, amikor úton van, buszon vagy épp repülőn, mint egyszer, az Emperor énekese mellett, vagy egy templomban, Németországban. Ott lépett fel, a templomban, de barlangban is zenélt már, hajón azonban soha nem játszott, most először. Neki is új a helyzet. Közben jön második szólóalbumáról (The Wake) a Remember Me, a The Searcher és a The Ladder in my Blood, mindegyik előtt egy kis mese, például az álomban írt dalé, amely ébredés után is megmaradt, csak épp a vége veszett el, ezért a vége mindig más. Most nincsen üvöltés és vészjósló morgás is alig, kellemes, karcos hangú ének van helyette, visszafogott folkos, countrys gitárkísérettel. A dalok mind durván csiszolt kövek, megmunkálatlanságukban tökéletesek.

Részben a szervezők érdeme, de a nézőtéren is érződik az a tisztelet és hála, ami a színpadról is árad. Csend van és kellő intimitás, amíg el nem hal az utolsó hang, csak akkor jön a taps, sikoltás és kiabálás. Kelly is hálás, őszintén köszöni, hogy jó közönség vagyunk, talán meg is hatjuk egy pillanatra. Még két blokknyi ráadást is “megérünk”, így hangzik el két dal a sötét country-folk legenda, Townes Van Zandt-tól (egyik a ballada Tecumseh Valley) és a történet is, hogy ne feledjük ezt a remek szerzőt. Nem fogjuk.

Kelly zavarban van, mert nehezen viseli a visszatapsot, öreg már ehhez, meg egyébként is, milyen az, amikor a nagy mesélő feláll a tűz mellől, és magára hagyja „tanítványokat” egy félbehagyott mondat közepén. Neki is nehéz, de meg kell tenni, el kell indulni. Szinte tapsolni sem merek, mert olyan közel vagyunk egymáshoz, attól tartok, sérti a fülét, ha hangosan összecsapom a két tenyerem, mert fáradt és kiadta magából, amit ezen a napon kiadhatott. Nincs ok panaszra, elviszem magammal a szép perceket, belül, mélyen őrzöm, az ígérettel együtt, hogy ők, a Neurosis eljönnek hozzánk, inkább előbb, mint később. Remélem, szaván foghatom ezt a dühös gyereket.