Egyetlen album hozhatja egy egész stílus feltámadását, visszatérését? Nyilván nem, ez szinte evidens, elmúltak már azok az idők, amikor ez lehetséges volt – mégis vannak jelek, hogy ha robbantani nem is olyan könnyű, de egy nagyon erős megérkezéssel fel lehet kavarni a halott vizet. A Burial tavalyi Untrue albuma a dubstepet repítette az undergroundból a mainstream peremvidékére, és itt a következő esemény, a Gutter Twins albuma, a Saturnalia – az Alice In Chains-reunion még ki sem adott albumának szellemgyermeke.
Kevés olyan fontos album van a ’90-es évek amerikai zenéjében, mint az Alice In Chains Dirt című, megismélhetetlen alaptevése. Egy lemez – mellesleg életem első CD-je -, ami szinte mindent elmesél a grunge-ról. Csak azért szinte, mert Kurt Cobain is el tudta mondani ugyanazt az érzést egy más perspektívából. Layne Staley, az Alice nem kevésbé legendás énekese csak pár évvel többet kapott a sorstól (vagy inkább a testét maró gyilkos drogoktól), mégis, ez a pár év elegendő volt ahhoz, hogy még együtt dolgozhasson egy pasassal, aki túlélte a grunge-korszakot, nem kis tettet hajtva véget ezzel. Igaz, nem Alice In Chains lemezen munkálkodtak, csupán egy projekt kiváló lemezén, a Mad Season Above című alkotásán. Ezt a faszit Mark Lanegannak hívják.
A Pearl Jam és Chains mellett abban az időben a Screaming Trees volt még a seattle-i grunge színtér prominens alakja, és ennek az énekese volt Lanegan, aki most tucatnyi kollaboráció, Queens of The Stone Age-kitérő után Greg Dullival összehozták Gutter Twins név alatt a Saturnalia című albumot. (Dulli az Afghan Whigs nevű, számomra kevésbé ismerős bandában űzte a rock-életvitelt a ’90-es években.)
A Gutter Twins előadja a Massive Attacktől is ismert Live With Me-t
Lanegan és Dulli pedig elhozta a sivatagi szelet, a kiszáradt szemek és elfeledett tűnyomok által fájó alkarok feelingjét. Ha az újra összeállt Alice In Chainsben Jerry Cantrellnek van esze, alaposan végigböngészi a Saturnalia-t, és neki sem áll addig Inezékkel az új Alice In Chains albumnak – ennyit minimum megérdemelne Layne emléke. A Saturnalia mindenesetre már megtette a maga kegyelet-köreit: méltóan idézi fel a grunge-korszakot, amikor még az indie egy lappangó, köztes érzés volt csupán, és éppen senkit sem érdekelt Nagy-Britannián kívül.
Dühös feltámadás, itt-vagyunk-mementóval nyitunk, a seattle-i ifjak öntudatra ébrednek, és minden ösztönüket belefojtják hangszereikbe (God’s Children), gyönyört és bánatot szülve. Aztán dühödten ráförmednek a világra, és összeszedik halálos csalódásaikat (Idle Hands) – majd elcsöndesülnek, átgondolják saját szerepüket, befurakszik agyukba a mivégre-vagyunk-érzés (Who Will Lead Us?, Seven Stories Underground). Majd eltűnnek – de azért hagynak jelet, hogy örökségük élni fog évtizedek múlva, az elektronikus zene korában is (Each To Each).
Talán visszatér a grunge egy kicsit, talán csak felidézzük egy pillanatra, talán meg se jegyezzük ezt a pillanatot. Pedig érdemes volna. (Négyötöd.)
Linkek: