Még 2007 végén akadtam rá egy zenekarra, akikkel kapcsolatban azt hittem, hogy csak azért fogok később emlékezni rájuk, mert sikerült megtalálniuk a legkirályabb nevet, amit dance-punk műfajban ki lehet ötleni. Tévedni emberi dolog: Lose All Time című albumuk meghallgatása után már sejtettem, hogy az akkortájt szárba (mainstreambe) szökkenő stílus egyik gyöngyszeméről van szó. Azóta több mint két év telt el, és a dance-punk már jóval kevésbé letaglózó, ahogyan a You Say Party! We Say Die! sem vág oda akkorát az új nagylemezével, az XXXX-szel.
Ha már a nevükkel nem tudnak robbantani megint, ezúttal legalább csináltattak egy tisztességes borítót sorlemezükhöz a You Say Party! We Say Die! tagok: a koncept mondjuk nem nagy durranás, de legalább jól néz ki a szív felé örvénylő szöveg. Ez azonban hiába tart jó irányba, valahogy nem találja el a célt (mármint a szívet), és sajnos az agy felé haladni sincs sok értelme. A Lose All Time kapcsán ugyan olvastam olyan kritikát, ahol jókat szórakoztak azon, hogy Kanadánál kevésbé dance-punk ország nem létezik a világon (pedig de, Észak-Korea), azért nálam az a lemez császár lett volna az év végi toplistán, ha nem fél év csúszással jut el hozzám.
Amikor végre eljutott a hallójáratokig, lazán konstatálhattam, hogy minden megvan benne, ami a sikerhez kell. A Lose All Time első harminc perce lényegében egy hat tételre osztott gigasláger, részleteiben is tízpontos számokkal, és az album második fele is csak a tempó visszavétele és néhány szürkébb track felbukkanása miatt mondható viszonylagosan gyengébbnek. Nem lehet azonban elégszer mondani, hogy a 2000-es években két lemez kiadása között marha sok minden változhat egy ilyen stíluson belül is, mint a dance-punk. Ami 2007 elején még nagyon menő és mindent vivő anyag volt, azt mostanra meghaladtuk, főleg, amikor ilyen anyagok vannak, mint az XX, Deastro vagy Frankmusik lemezei, hogy csak a közelből szemezgessük.
Nem azzal a pofátlan kritikusi húzással akarom leszólni az XXXX-et, hogy “mi ezen már túlléptünk”, mert egyrészt nincs ekkora arcom, másrészt pedig nem ezért nem jó a lemez. Hanem egyszerűen azért, mert össz-vissz két olyan téma van rajta, amit most fejből fel tudok idézni, bár az album legalább hatszor-hétszer kergetőzött már az iPodomban – ez pedig ebben a műfajban felér egy halálos ítélettel. A lynchi hangulatot fesztelen rakenrollal ötvöző Laura Palmer’s Prom vitán felül zseniális, legalább annyira, mint Teenage Hit Wonder volt anno, és az XXXX/Loyalty is jó még, bár ez meg afféle pszeudo-félelmetes track, amiben rotorzúgásszerű örvénylés darabolja a hallgatót, és ez alapnak megtenné, viszont ezen felül nem tudnak mit kezdeni magukkal a számban. Becky Ninkovic énekesnő még mindig élvezetes, bár jellegzetesnek nem mondható, ami az XXXX egészéről is elmondható. Nagyon szomorú panda vagyok. Kettes.
YSP! WSD! – Monster (az ajnározott Lose All Time-ról, mivel az XXXX egyik számára sem sikerült még tisztességes klipet forgatni)