Négy év szünet után megjelent a Sigur Rós új lemeze, mely lassú, elégikus hangvételével nélkülöz mindent, ami egy igazán látványos és erőteljes visszatéréshez szükséges. Mégis évek óta nem élveztem ennyire a zenéjüket.
Az izlandi csapat pályafutása 1997-es bemutatkozásuk óta viszonylag lineárisan ível, köszönhetően az egyértelmű zenei erények mellett az internet ügyes felhasználásának, és az anyaország marketing-hátszelének. Történetük zenéjükhöz hasonlóan lassan, fokozatosan bomlott ki, és az egyre jobb lemezektől eljutottak a csúcspontot jelentő, 2002-es () című lemezig, majd a fajsúlyosabb világhírt jelentő Takk-ig. Végül a folytonos arculatépítésnek és felesleges cikornyának köszönhetően, mindaz, ami korábban érdekes és egzotikus volt, lassan egyre mesterkéltebbé és giccsesebbé vált. A szabadesés kezdete leginkább a 2008-as Meðsuð í eyrum viðspilum endalaust populárisabb, mainstream vonala hozta, melyet bár továbbra is siker övezett, valójában csak egy unalmas lenyomata volt korábbi önmaguknak. Végül 2008-ban hosszú turnézás után a zenekar tagjai szabadságot vettek ki, az énekes pedig elmerült a különféle szóló projektjeibe.
A Valtari egy újabb bátortalan próbálkozás arra, hogy a srácok végre kicsit kilépjenek a köréjük épült, túlcifrázott arculat árnyékából. A végeredmény pedig erősen felemás. Lassú és vontatott, mégis hosszú ideje ez a legjobban sikerült próbálkozásuk. A dalok az évek alatt felgyülemlett, eddig felhasználatlan dalcsonkokból és ötletfoszlányokból álltak össze. Adottak a korábbi, védjegyükké vált zenei elemek maradékai, és persze az énekes gyakran pattanásig feszített hangszálai, melyeket valaki vagy megkedvel, vagy örökre elátkoz. Másrészt teljesen lebomlott a rock-váz, helyette vannak klasszikus zenei elemekkel, kórussal és vonósokkal kevert, néhol érdektelen, máshol viszont egészen remek kísérleti és ambient minták. Érezhetően szerettek volna hűek maradni régi önmagukhoz és a giccsel teli, szuperlatívuszokban beszélő, Izland-mániás hallgatóik elvárásaihoz, és valami újat is kipróbálni. Sajnos a kettő együtt nem tud problémamentesen működni.
Összességében a Valtari inkább emlékeztet az énekes Jónsi & Alex című projektjére, csak azért annál jóval összetettebb. A két felvezető dal impulzusok híján különösebb érdekességet nem tartogat, és furcsa módon már a következő, harmadik tétellel el is jön a lemez katartikus tetőpontja. A monumentális Varúð kórusa pedig egy pillanatra kegyetlenül megrengeti a földet, kár, hogy ez a lemez egyetlen igazán súlyos, intenzív darabja, mely a zenekarnál általánosan is egyre inkább hiánycikk. A Rembihnútur pozitív felhangja kicsit meglebegtet, majd előbb a dob csendesedik el, aztán a Dauðalogn gyászhangulata után az ének is teljesen beleolvad a zenébe. A lemezt végül három egészen kiváló, keserédes instrumentális dal zárja, melyek közül a Varðeldur és a Valtari zeneileg talán hosszú ideje a csapat legérdekesebb munkái.
Sigur Rós – Varðeldur
Furcsa, ambivalens album lett a Valtari. Néhány mozzanata középszerű és unalmas, máshol viszont nagyon ígéretes, és belengi egy mély, harmonikus atmoszféra. Ennek ellenére továbbra is zavaró hiba, hogy nem sikerül megtalálniuk az egészséges egyensúlyt a szépelgés és az elegáns érzelmesség között, és ha választani lehet, inkább maradnak sziruposak. Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy egy ilyen lemez után merre tudnak tovább menni, és hogy ezeket a dalokat milyen hangszereléssel és plusz zenei kísérettel lesznek képesek színpadra állítani.
Tracklist:
- Ég Anda
- Ekki Múkk
- Varúð
- Rembihnútur
- Dauðalogn
- Varðeldur
- Valtari
- Fjögur píanó
Borító:
