Számomra ugyan nem indult zökkenőmentesen az este, de a kellemetlenségeket csak magamnak köszönhettem. Életemben másodszor szembesültem azzal a problémával, hogy egy metálkoncert időben elkezdődik. Ennek megfelelően sikerült lemaradnom ezen a viharos májusi estén az A Storm of Light (Neurosis oldalhajtás) teljes produkciójáról. Nem maradt azonban búslakodásra idő, és mint később kiderült, ok sem, hiszen a pontosság jegyében hamarosan színpadra lépett a Sleep.

A nem csak stoner berkeken belül kultikus Sleep jó húsz éve alakult San Joséban, Al Cisneros basszer-énekes, Matt Pike gitáros és Chris Hakius dobos közreműködésével. Utóbbi 2009-ben, nem sokkal a banda tízéves kihagyás utáni újjáalakulását követően kilépett, helyét pedig Jason Roeder vette át. Roederről érdemes megjegyezni, ha valaki esetleg nem tudná, hogy nem kisebb anyazenekarból exportálta magát a Sleepbe, mint az “isteni” Neurosis. Ha nem lennék oda bármiért, amit Cisneros neve fémjelez, kezdve a meditatív-spirituális OM-tól egészen a még frissnek mondható doom supergroup Shrinebuilderig, már Roeder neve is garancia lenne arra, hogy ezt a cuccot mindenképp hallani és látni kell. Ha azonban elszakadunk a kissé introvertált, jóllakott óvodásba injektált indián sámánt idéző Cisnerostól és a Neurosis zseni dobosától, ott találhatjuk még a végletekig lecsupaszított, stoner-rocker archetípusként funkcionáló, a High on Fire-ből is ismerős Mike Pike-ot. A show-t ő viszi el, most is pontosan így történt.

Mint már említettem, időben kezdtek, egy hosszú, kvázi-intrónak tekinthető vetítés (Carl Sagan csillagász Kozmosz című filmsorozatából kiemelt, az evolúció sajátosságait a középkori Japánt is megidézve taglaló részlete) után, különösebb cécó nélkül. Dörgött a monumentális Dopesmoker rövidített verziója, majd több darab is a Holy Mountain albumról (konkrétan magával a Holy Mountain című dallal kezdve, amit fel is konferált Al), variálva a drone-os, egészen lassú, teljesen befordító témákat a mozgalmasabb hangszerelésekkel. Azért az a Sleepen is látszik-hallatszik, hogy Cisneros egy dobbal megtámogatva egészen biztosan (mint az OM-ban), de alapokkal felturbózva akár egymagában is simán ki tudna állni a színpadra, a hatás hasonló maradna, csak a rockos gitársound, a kosz és dög tűnne el. Ezt a fűszert Pike szolgáltatja, de ő sem virtuózkodja túl társait, közben pedig olyan külsővel büntet, ami egyszerre vizuális trauma és a műfaj esszenciája, az örök szétcsúszottságot gond nélkül bevállaló lazaság, egy öregedő gyerek, aki őszinte örömmel tombol a színpadon. Hozzá képest Cisneros valóban egy zárkózott ovis, aki néha-néha még el is tűnik a szemünk elől, hogy a színpad mellett “ihletet merítsen” egy bongból, aztán zavartan visszaüget a fénybe, nagy testét fáradt elefántként cipelve magával.

Hát ilyenek ezek a figurák, kicsit komikusak, kicsit furák, de koncert közben eszembe sem jut ezen agyalni, mert a zene, amit létrehoznak, felülírja a külsőségeket. A zene, ami olyan helyekre vezet, ahová nincs bejárása az egyszerű halandónak, legfeljebb akkor, ha alkalma nyílik némi pszichoaktív anyag elfogyasztására. A Sleep azonban tálcán kínálja a legális transzot, az elmét és szellemet stimuláló repülést.