A Slipknot-ot a nu metalnak abban a hőskorában ismertem meg, amikor a Vans katalógus követése helyett próbateremre költöttük a zsebpénzt, és mindenki együttest alapított. Egy jammelés után a gitárosunk a kezembe nyomott egy kazit azzal, hogy hallgassam meg hazafelé, aztán ebből az lett, hogy a kazit bebukta, én meg vagy három hónapig nem tudtam kivenni a walkmanből, mert utána minden más banda kevés, lassú, töketlen volt. A Vol. 3 tesze-tosza átmeneti időszaka után a Slipknot ide tért most vissza az All Hope Is Gone-nal.
Sokak szerint a negyedik albumra várás nagy izgalma már a harmadikkal elkezdődött, mert annyira visszafojtott lett, hogy ott ketyegett valahol a háttérben egy bomba, ami a következő lemezen vagy felrobban, vagy örökre besül. Igaz lehet, bár őszintén szólva nem foglalkoztam sokat a harmadik nagylemezzel, egyszer-kétszer meghallgattam, aztán félretettem. A negyediket akkor kezdtem el igazán várni, mikor alaposan elkésve, valamikor idén megnéztem az Inside The Nine dvd-t, ami egyébként a világ egyik legjobb zenei dokuja, és amiben maszk nélkül láthattuk az együttes összes tagját, és olyan sztorikat hallhattunk, amiktől elhittem, hogy ezek még mindig azok a hősök. Corey Taylor története arról, hogy mi a világ legnagyobb rock and roll feelingje (egy éjszaka alatt két headliner showt lenyomni, a megfáradás egyetlen jele nélkül, full on), és aztán jönnek Joey Jordison szavai, amik azóta is ott csengtek a fülemben: “once we get back we’ll all be anxious and hungry again and that’s exactly what’s gonna happen, and I’m already getting to that point”. Igaza lett, és imádom érte.
Slipknot – Psychosocial
Az All Hope Is Gone az egyik legjobb Slipknot anyag. Nem merem azt írni, hogy “a” legjobb, mert ilyenkor az ember hajlamos lelkesedésből hülyeségeket mondani, meg aztán arra is emlékszem, hogy mit adott nekem anno az első album és az Iowa, és azt nem volna szívem elvitatni. Mindenesetre a Slipknot tovább fejlődött, és az biztos, hogy nagyon elkapták a hangot. A nyers, metsző hangzás tekintetében visszakanyarodtak, a dobok zakatolnak, a gitáreffektek úgy harapnak, mint egy cápa, pont ott és pont annyit szól bele a sampler és a dj, amikor és amennyit kell. Az ének persze külön téma: ott van benne a régebbi hangzásból az erő, a kemény üvöltések, viszont hallatszik benne Taylor mellékprojektjeinek a hatása, így jönnek a dallamok is, de ennek a faszinak annyira max pontos metalénekes hangja van, hogy karmolnék is, ha ez kimaradna (a tavalyi I’m Not Jesus után pláne). Az összhatás úgy változott, hogy a korai agresszív nu metal irányból elment a banda egy modern hc vonal felé (ami a nyitó Gematrián és záró All Hope Is Gone-on csillan meg a legjobban), és egyelőre mindenképp ez a Slipknot evolúciójának csúcsa. A széplelkűek kedvéért maradt egy szentimentális darab, a Snuff, de a maga balldisztikus magányában ez is nagyon szép, pláne ahogy utána végszóként megérkezik a címadó szám és gyorsan kigyomlálja a lelki virágokat.
Az értékelés egyértelműen ötös. Nekem ez a lemez amellett, hogy sok jó emléket hozott fel a pincéből, visszaadott nagyon sok olyan értéket, amit már nem hallottam egy ideje a metal szcénában. Így a post-hardcore post-korszakának post-küszöbén valaki végre azt mondta, hogy majd mi megmutatjuk, hogyan kell ezt nagyon nem post-minden csinálni, csak őszintén. “Slipknot, it’s not a walk in a fuckin’ park. I’d challenge anyone to do what we do, coz I don’t think they’d last five fuckin’ minutes” – mondta Joey, és már megint igaza volt.
Linkek: