Gyakori vendégnek számítanak Budapesten a nyugati szomszédságból érkező downtempo dj-k és zenekarok. Ezúttal azonban nem a megszokott nevek valamelyike, hanem a három év után visszatérő Sofa Surfers érkezett az Akváriumba, hogy élőben is bizonyítsa friss nagylemeze, a Superluminal erejét.
Kevés egykor szebb napokat látott stílust vesz körbe olyan egyértelmű fanyalgás, mint az ártalmatlan hangulatzeneként definiálható downtempot, noha még a berzenkedők is elismerik, hogy nem igazán lehetne megszámlálni egy kézen, hogy a ’90-es években hány klasszikus albumot is adott a műfaj a világnak. A mára teljesen elsúlytalanodó vagy éppen stílusváltó “nagy öregek” körül legyeskedett akkoriban a Sofa Surfers is, amelynek nevével éppúgy találkozhattunk a legendás K&D Sessions duplalemezen, mint a fénykorát élő Thievery Corporation remixei között.
Ahogy a ibizai napsütés lassan alábbhagy és elcsorog a nap a végtelen tenger irányába, úgy hagyott alább az évek során a Sofa Surfers körül a nyüzsgés is, bár ez alig mutatkozott meg a zenekar diszkográfiáján. S ahogy a tavalyi év emlékezetes pontja maradt a Thievery Corporation visszatérő albuma, úgy könnyen lehet, hogy az osztrák zenekar friss nagylemeze, az Akvárium Klubban bemutatott Superluminal is erre a sorsra jut. Habár hallottam már olyan véleményt is, hogy a Sofa Surfers-höz hasonló zenekarok tették tönkre a downtempot, Markus Kienzl-ék hetedik anyaga tulajdonképpen nem is emlékeztet arra a korszakra, amelyből olyan kevés értékelhető, és meg nem fakult momentum maradt napjainkra.
Képek: Snóbli Iván
A Superluminal lényegében egy rocklemez – emocionális, többféle stílusból merítő valami, de egyértelműen rocklemez. Ennek köszönhetően a pénteki esti, kis csúszással induló koncert is a vastagon megdörrenő gitárokról, a fifikásnak ritkán mondható, de annál magával ragadóbb ütemekről szólt. Nem mintha különösebb meglepetésként ért volna, hogy Kienzl és kis csapata nem csak a hangulatkeltéshez ért, elvégre akik 2005-ben olyan feszes, Guano Apes-slágerekre emlékeztető tracket tudnak fabrikálni, mint a Good Day To Die, azok nem félnek a húrszakadástól.
Lemezbemutatóhoz hűen a Superluminal nyitószámával kezdtek a fazonok, az Out Damn Light és az egyik húzótrack, az Edgelands után pedig elő is kapták a fent említett darabot, és valahol itt kezdett igazán koncerthez hasonlítani a dolog, lévén addig a sokszor halvérűnek csúfolt osztrákokra tétova álldogálásban simán rávert a magyar közönség. (Az pedig csak rontott a helyzeten, hogy a hangosítás az első pár szám alatt fényévekre állt az ideálistól, ideálltunk, odaálltunk, mindenhol zajos és fülsértő volt.) Az este legkevésbé osztrák résztvevője, a frontember Mani Obeya pedig már a kezdetektől fogva úgy döntött, hogy a kellemeset a hasznossal összekötve a színpadon tudja le a napi edzéstervet – gesztikulál, rappel, hadonászik, dobálja a mikrofonállványt, mozgósítja a közönséget. Egyben választ is ad rá, miért tud a Sofa Surfers kellemes és hallgatható, de kevés kiugró pillanatot rejtő albumai ellenére mindmáig aktív és vonzó zenekar maradni.
A koncert első felében a hiperlelkes Mani Obeya vezérletével hiteles adják a rockbandát, de nem erőltetik a teljes játékidőben, és később éppúgy előkapják az érzelmes vonalat (Broken Together, Valid Without Photo), mint a elektronikus elszállást, melyet majdhogynem teljes sötétségben, szuggesztív vetítés keretében prezentálnak. Kevés olyan downtempo gyökerekkel bíró banda van Európában, akik nem a céltalan haknizással igyekeznek a megélhetési zenélés jegyében túlélni: a Sofa Surfers előadása sok mindennek elmondható volt, de hakninak biztos nem. S ha nem is akkorra felfedezés a Superluminal, mint a korban jóval fiatalabb de annyival is izgalmasabb Stateless első vagy második nagylemeze, azért érdemes és érdekes színfoltja az idei zene palettának.