Eddig minden nap a Sónar+D szakmai és kiállítós láványosságaival kezdtünk, de most mivel eleve kissé megkésve értünk ki, egyből a zenei helyszínek felé vettük az irányt. Így kötöttünk ki a koraesti napsütésben nagyon kellemes koncertet adó Chromatics-on, amely közép-lassútempójú, andalgó, szintis-zenekaros, atmoszferikus elektronikát hozott Portlandből. A lemezeiket hallgatva nincs meg az a Knife-asszociáció, ami élőben sokkal egyértelműbb volt: az énekesnő orgánuma kifejezetten erős Karin Dreijer Andersson-utóérzésű volt, de nem másolásgyanúsan, csak abba a stílusba sorolnám. Ettől függetlenül vagy ezzel együtt egy nagyon szerethető koncertet játszottak, végig teljes élő hangszereléssel, bólogatós-ábrándozós hangulatokkal.

A nagyszínpadnál ügyes volt a szervezés, ugyanis a zenekarok által elfoglalt nagyobb részhez egy kisebb, dj pultos boxot is toldottak, a fellépő pedig mindig felváltva volt vagy dj vagy live act. A zene ennek köszönhetően folyamatosan szólt: míg a színpadi részt átszerelték a következő koncertnek, addig pont tudott a dj játszani. Így állt a Chromatics után a dj pultba Mary Anne Hobbs, aki a chilles zenei folyam utáni szettjével alaposan megmozgatta a lefelé hajló nap sugarai alatt összegyűlt közönséget.

Mary Anne Hobbs

Mondhatjuk, hogy Hobbs nem bízott sokat a véletlenre, hiszen szinte csak klasszikusokat húzott elő a lemeztáskájából, de az igaz indok a nosztalgiázásra az volt, hogy Hobbs 2007 óta a fesztivál rezidense, és nagy munkája volt abban, hogy többek között a Sónar segítségével is átcsempészte a dubstep stílust az Egyesült Királyságból a kontinensre. Erre emlékezett vissza most, amikor a 20. jubileumi Sónar feszten a 2007-es év környéki zenékből rakta össze a teljes szelekcióját. Feszített középtempókkal és masszív basszusokkal operáló szettet pakolt, amiben volt Burial, Skream, Shackleton, Distance, a Bug és Warrior Queen közös klasszikusa, de visszanyúlt egészen Vex’d Lionjáig is – mind nosztalgiázó, időutazó, korszakos zenék, amelyektől láthatólag mindenki őszintén mosolygott.

Miután leválasztottuk magunkat az emlékeinkről, átmentünk a már azóta elkezdődött Darkstar koncertre. Jó volt látni, hogy nagyjából negyed óra után megjelent Hobbs is a közönség soraiban, akinek láthatóan ugyanoda vezetett szettje után az első útja, ahova a miénk is. A Darkstar pedig hát, sajnos csalódás volt. Hosszú zajtengerrel nyitották a koncertjüket, szinte alig lehetett kivenni bármit is a sötétbe burkolózó színpadon, és vagy fél óra után kezdtek legalább ütemek formálódni a folyamatos hangszőnyegben. Ez viszont nem a jó értelemben vett kísérleti zenélés volt, inkább egy élő fellépéshez képest már eltúlzott introvertáltság. Egyszerűen annyira nem adtak át semmit magukból, hogy nemsokára elidegenedtünk az élménytől, nem tudtunk vele mit kezdeni, így más után néztünk.

Jó szokásunkhoz tartva magunkat, a kóborlás rövid úton ismét a Sónar+D szekcióhoz vezetett minket, ahol ez alkalommal is felfedeztünk néhány újdonságot. Kipróbáltuk azt a kanapét, amelybe belevezették a nagyszínpad hangsávját rezgésekké alakítva – pont olyan volt, mintha a segged alatt dörmögne a színpad basszusa. Aztán találtunk egy szobát, ahol képek lógtak körben (többek között Four Tet, Caribou és Damian Lazarus portréi), amelyeken más képet lehetett látni világosban és sötétben, ennek demonstrálására pedig fel-le kapcsolgatták a fényt. Játszottunk még azzal az eszközzel is, ami egy zenei kontroller volt, de egyszerre négyen lehetett négy oldalról körbeállva használni, mindenki más típusú hangszereket vezérelt külön kis sequencereken, és ebből lett egy közös csatornán megszólaló zene. Aztán volt egy másik terem, ahol iPaden lehetett ujjal rajzolgatni, ami nagyban kivetítve jelent meg előttünk a falon, és a rajzolás mintájára reagálva változott a háttérzene (vagyis hát inkább zaj) a szobában.

Ez a kis papírdoboz mindig feléd fordította a világító szemeit

Végül úgy leragadtunk azzal, hogy minden kimaradt installációt végigjárjunk, hogy már csak a fináléra értünk vissza a zenei programokhoz, ahol a Hudson Mohawke és Lunice által alkotott TNGHT csinált egy látványosságával gyilkoló show-t. A zene minimál volt, alig néhány dobmintával és vastag basszussal, de mindezt őrületesen villogó tengernyi leddel támogatták meg. Aztán mintha már átestek volna a ló túlsó oldalára, amikor kétszer állították le a Higher Groundot a tease szakaszban, hogy végre egyszer végig fusson. A régi drum and bass bulik rewind mániájának rosszabbik fajta élményei villantak be, láthatóan inkább saját maguk ünnepeltetéséről szólt a műsor mint egy zenei produkció bemutatásáról. Hamarosan úgy döntöttünk, ideje nekivágni az útnak és átérni a Sónar by Night szakaszra.

Az éjszakai etapra akkor értünk oda, amikor a Pet Shop Boys már éppen belecsapott a koncertjébe. Úgy tűnt, hogy az összegyűltek próbálták magukat jól érezni, láthatóan vicces volt, hogy ezek az öreg pasasok itt vannak, akiket amúgy csak nagyapa bakelit lemezének a borítójáról ismernek, de úgy igazából nem tudtak vele mit kezdeni. Ettől függetlenül amúgy valami maratonit játszottak a faterok, végigjártunk közben néhány másik programot, de amikor visszatértünk a fő helyszínre, a Pet Shop Boys még mindig tartott és tartott…

Közben a legjobb dolog, ami történt, a hiphop klasszikus Jurassic 5 bulija volt. Ez mondjuk már önmagában egy kritika a Sónar by Nighttal szemben, hiszen az egész fesztiválon en bloc ez volt a legkevésbé odavaló fellépés, de ettől eltekintve valami bődületes show-t produkáltak. Két dj-vel érkeztek, akik néha nekiálltak kisebb scratch csatákat tartani, a maroknyi mc pedig úgy tudta egyszerre belakni a színpadot, hogy nem léptek egymás lábára, nem vágtak egymás szavába, hanem profin kiszámolva egészítették ki egymást és alkottak egy hatalmas egészet. Egyedül attól tudtam nehezen elvonatkoztatni, hogy ez a régivonalas hiphop koncert olyan volt, mint egy kis másik világ az egész feszten: se ehhez hasonló előzmény, se ezt követő utózönge nem szerepelt sehol a programban, úgyhogy nehéz volt kontextusában értelmezni.

Jurassic 5 (Fotó: ScannerFM)

Főleg, hogy utána ismét visszasüppedtünk az előző napokon is tapasztalt éjszakai ürességbe. A Deloreanról például sok jót hallottunk, így kíváncsiak lettünk volna rá, de sajnálatos módon olyan szinten volt túlhangosítva, hogy hallani sem lehetett belőle semmit, és már a fülünket féltettük. Találkoztunk még egy tipikus francia electro live acttel, ami nehezen ugrotta át az “ez is olyan mint a Daft Punk csak kicsit több benne a lila” szintjét. Az utolsó szöget ezen az estén viszont Melé ütötte be, akinél miután egy percen belül két “how are you feeling” bemondást és hajókürtöt számoltunk, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje hátat forídtani.

És hogy mi a tanulság?

A Sónar fesztivál baromi jó, rengeteg érdekes és izgalmas újdonságot látni-hallani, mindenképp érdemes menni. Ráadásul Barcelona hihetetlen város, minden van benne a hegyektől a tengerparton át a jó bulikig, amit csak kívánhatnál. Azt viszont megtanultuk, hogy a Sónar by Night részt erőltetni felesleges, hacsak nem egy lapát crackkel érkezik az ember, és akkor úgyis mindegy, boldogan elugrálhat az ostobább fajta elektronikus makizenére is. Ha viszont kifejezetten az érdekes, kísérletező dolgok érdekelnek, és szeretnél inspirációt meríteni a technológiai újdonságok felfedezéséből, akkor a Sónar by Day a neked való, ezt pedig muszáj kipróbálni legalább egyszer az életben.