A fesztivál nappali szakmai szekciójában, a Sónar+D részlegen kapott helyett egy bizonyos Music Hack Day nevezetű esemény. Ennek lényege az volt, hogy fejlesztő csapatok jelentkezhettek és vállalhatták azt a kihívást, hogy a helyszínen ülve 24 óra leforgása alatt kell valami olyan technológiai dolgot előállítaniuk (jellemzően számítógépes programot vagy mobil alkalmazást), aminek akármilyen tekintetben köze van a zenekészítéshez. Mivel ez egy eseménysorozat, így mindig van aktuáulis tematika is, ez pedig most az ideghálózatok és agytevékenység-figyelés volt. Ehhez volt néhány támogató partner is, amelyek mindenféle érzékelőket, fizikai eszközöket és szoftveres környezetet is biztosítottak. El tudjátok képzelni, hogy milyen elborult dolgok estek ki mindebből.

A második napunkat azzal kezdtük, hogy koradélután, a 24 órás fejlesztési etap végeztével, az egész éjszaka dolgozó, rendkívül kialvatlan, hullafáradt, viszont épp izgatottsági csúcsra járatott fejlesztők bemutatták, mi mindent varázsoltak az elmúlt egy nap leforgása alatt. Láttunk például egy olyan programot, ami egy zenére táncoló lány agytevékenységét pásztázta, majd ezt vizualizálta a megtáncolt zene ritmusára. Aztán jött egy páros, amely az ember DNS szekvenciáját alakította valamiféle egymásba érő korongokat ábrázoló vizualizációvá, amiből valahogy harangzenére emlékeztető hangmontázs lett. Utóbbiak egyébként pont előttünk ültek, így amikor végeztek a bemutatójukkal, aranyos volt látni, hogy mennyire izgatottan jön le a színpadról ilyenkor egy-egy résztvevő: még percekig magyarázzák tovább a dolgot egymásnak, és persze mindjárt megrohanják őket érdeklődők is néhány kérdéssel.

Ez a fejlesztői páros is egy agyhullámokkal játszó alkalmazást készített

Ha az mc harcokhoz hasonló közönségováció alapján lehetne nyertest hirdetni egy ilyen hackathon alkalmával is, akkor tuti, hogy az a projekt győzne, amelyben a testeddel irányítható platform játékot készítettek. Persze a játékot amúgyis a testeddel (kezeddel) irányítod többnyire, de képzelj el egy Mariohoz hasonló ugrálós 2D játékot, ahol a karakter sebességét a szívverésed határozza meg, és akkor ugrik, amikor az orrodon levegőt fújsz ki. Persze ahogy nehezedik a pálya, egyre többször és rendszertelenebbül kell ugrálni, a szabálytalan és gyors levegővételtől pedig felgyorsul a szívverésed is – el tudjátok képzelni.

Nagyjából két órányi fejlesztői agymenés után továbbálltunk, hogy megnézzük a Borderlands live act alkalmazás élő demóját, amit már tegnap előre feljegyeztünk. A helyszín a SonarComplex nevű auditórium volt, ahol még nem is jártunk. Mint kiderült, ez egy multiplex mozi méretű terem volt, tökéletes hangszigeteléssel és olyan hangrendszerrel mint amilyen mondjuk a Művészetek Palotájában lehet. Chris Carlson iPad appja tényleg zseniális, és sokkal nagyobb játékteret enged a kreatív megvalósításra mint azt előre gondoltam volna. Gyakorlatilag bármit elő tudott állítani rajta a belső szerveket megremegtető, fortyogó basszusoktól, a nyers zajos fűrészelésen át az egészen kellemes melódiafoszlányokig. Előre azt gondoltam, hogy csak IDM-es csilingelést kapunk, de meglepő módon ennél lényegesen szélesebb volt a spektrum és persze a lélegzetelállító hangminőség végképp eladta a produkciót.

Chris Carlson

Ezt követően, már 6 óra is elmúlt, mire először kijöttünk a zárt komplexumból a szabadtéri helyszínre, ahol a vakító napsütésben megnéztük a graffitiző standot. Ez egy olyan kis sarok volt, ahol minden nap egy másik graffes arc fújt valamit, egész nap igazgatta, rajzolgatta, miközben szólt a zene a vele szemben lévő nagyszínpadról, majd általában este 8-9 körül lett kész az aktuális napi alkotás. Ezt aztán éjszaka lekapták és másnap kezdték elölről – másik graffitis, új festmény.

A graffitis standdal együtt elmentünk a Foreign Beggars mellett is, ami borzasztó és közönséges dubstep-szerű valamit játszott, majd kikötöttünk az Elektro Guzzi koncertjén, ami viszont meglepő volt és pozitív. A név ismerősen csengett, de nem tudtam volna felidézni egy számát sem ennek az osztrák csapatnak, amelyről a sablonosan hangzó sajtóanyag azt állította, hogy az élő hangszereket és az elektronikát ötvözi. Azonban ez itt azt jelentette, hogy gitár-basszus-dob felállást láttál a színpadon és mindebből valami bitang erős techno szólt. Először nem is értettem, de egyszerűen szórakoztató volt, az összegyűlt hatalmas tömeg alapján pedig úgy festett, hogy nem voltam egyedül ezzel.

Mire átértünk a másik koncertterembe Atom TM-re, már a végefelé járt a show, amit a maradék két-három track alapján sajnáltam. Uwe Schmidt ugyanis szintén erőset produkált zeneileg és formailag egyaránt. A vizuális része mondjuk meglehetősen minimál volt a totálisan fekete térrel, fekete kivetítéssel, fekete ruhával, de az összkép mégsem feketeséget vagy ürességet sugárzott, hanem elegáns és hűvös stílusosságot – a zajos-nyers mégis mérnöki techno pedig jól igazodott mindehhez, vagyis persze valószínűleg fordítva.

Így a nap eddigi élményei és a hatalmas mosollyal bólogató ezernyi embert figyelve fogalmazódott meg először bennem, hogy mennyire jó választás is volt eljönni erre a fesztiválra. Rengeteg pozitív energiát közvetített az, hogy nem közepes zenékre vállrántással közlekedő tömegek között kellett őrlődnöm, hanem olyan koncerteket hallgathattam, amelyek új élményeket hoztak és feltöltöttek, olyan a közízléstől egyébként távol eső, izgalmas előadókat láthattam, akiket még soha életemben, és mindezt olyan emberek között tehettem, akiknek hozzám hasonlóan tetszik mindez. Persze a szélsőségek vonzzák a szélsőségeket, úgyhogy voltak azért bizarr módon furcsa alakok, seftes dílerek és hivalkodóan páváskodó primadonnák (ami nem minden esetben nőt jelentett, sőt), de a pozitív benyomások mellett ezeket el tudtam engedni a látóterem perifériáján, és arra koncentráltam, ami érdekelt.

Diamond Version

Atom TM után pedig beütött az a súly, ami nem csak a Sónar fesztivál csúcsát jelentette számomra, de minimum az év koncertje volt, hogy nagyobbat ne mondjak. A Diamond Version azt a Byetone–Alva Noto párost takarja, amely nem elég, hogy a ’90-es évek közepén életre hívta a legendás Raster-Noton kiadót, de tavaly egyesítette erőit egy experimentális szuperprodukció keretében. Zeneileg talán a power noise vagy rhythmic noise címszavakkal lehet legegyszerűbben összefoglalni, amit hallottunk, de ennek a rendkívül finom, mesterien kimunkált zajhálónak leginkább az atmoszférája volt lebilincselő. Abban a nagyjából másfél órában életem egyik legerősebb cyberpunk élményét tehettem magamévá olyan lüktetéssel, intenzitással és fejemben felvillanó képekkel, amelyek megidézték előttem az összes kapcsolódó kulturális referenciám a Gibson-univerzumtól a Johnny Mnemonicon át a Shadowrun világáig.

Szerettem volna odaérni a JJ Doom koncertre is, amely a Diamond Version félideje magasságában kezdődött, de egyszerűen képtelenség volt ott hagyni ezt a stroboszkóppal és zajjal igéző cybertechnót. Ennek végül két okból is örültem. Egyrészt fél órával Doomra beesve konstatáltuk, hogy igazából ő is éppen ennyit késett, így nem maradtunk le semmiről. Másrészt a kultikus rappert olyan rosszul sikerült hangosítani, hogy az alapokból a túlkiabálás miatt nem lehetett hallani semmit, ennek egyenes következményeként pedig a szöveget sem értettük, így maradt a tipikus hiphop live act halál, a zörgő alapra való artikulátlan óbégatás.

Miután beláttuk, hogy ez bizony így élvezhetetlen, visszatértünk ismét a nap elején már meglátogatott auditóriumba, hogy meghallgassuk Ólafur Arnalds trióját. Az izlandi zeneszerző egy iPaddel érkezett, meghajolt, és elmesélte, hogy itt a kísérletezések fesztiválján ő is kísérletezne, úgyhogy felvett némi közönséghangot (énekeltetett egy hosszan kitartott “A” hangot), aztán azt effektezte-tekergette, míg nem lett belőle egy finom zajszőnyeg, végül erre az alapra kezdett zongrázni. A triója még egy csellistából és egy hegedűsből állt, akik tisztelettudóan figyelték Arnalds rezdüléseit és követték őt. Ami elképesztő volt ezen a koncerten, hogy a némi elektronikával ugyan meghintett, de amúgy kvázi komolyzenei koncert egyes tételei közben Arnalds minden darabhoz fűzött egy kedves történetet, így folyamatosan megnevettette vagy épp lenyűgözte a közönségét. A hallgatóság pedig visszafolytott lélegzettel figyelte az előadást. A végén a művész meg is jegyezte, hogy sose gondolta volna, hogy ilyen csendben fog játszani egy ilyen fesztiválon, és számára is kivételes volt az élmény. Megszeppenve és elvarázsolva bóklásztunk ki a sötét előadóteremből ismét a fényre, ahol újra fel kellett venni a fesztivál lüktetését.

Ólafur Arnalds Trio

A nappali helyszín fináléját ezen a napon a Modeselektor dj szettje adta, ami természetesen rendben volt, mindig szeretjük, amit szelektálnak, de inkább már az éjszakai hely felé vettük az irányt, hogy többé-kevésbé időben oda is átérjünk.

Ami pedig a Sónar by Nightot illeti… Próbálom röviden összefoglalni: szörnyű volt. Már odafelé menet elbátortalanító volt a végtelenül hömpölygő tömeg, ami ráadásul nem éppen szimpatikus arcokkal volt tele, hanem úgy tippeltem, hogy a nagyrészüket a Richie Hawtin és Skrillex nevével fémjelzett csúcspont vonzhatta oda. Ami érdekesnek ígérkezett, az a Kraftwerk 3D show-ja volt, de az ehhez szüskéges szemüvegek röhejes módon elfogytak, a 3D vetítés pedig egyébként a hét kivetítő közül csak egyiken futott, meglehetősen kis méretben. Morál szempontból azt hiszem, akkor értem el a mélypontot, mikor megtaláltam a dodzsem pályát, ahol nem meglepő módon suttyó minőségű diszkóra lehetett döngetni. Annyira a Sónar nevéhez méltatlannak tűnt ez az egész, hogy nem húztuk sokáig, inkább levontuk a konklúziót: a nappali blokk jó, vártuk hát a következő nappalt.

Holnap folytatjuk a beszámolót a következő nap eseményeivel.