Belefutottam több új downtempo/ambient kiadványba is, és azért is nehéz ezekről írni, mert nagyon hangulatfüggő, hogy épp mi jön be ebből a stílusból. Ma viszont két lemez egyértelműen beletalált az álmos reggelbe, amikor az ember agya a kávétól már beindul, de a karma lemaradva kullog, és szépeket lát a lassú dallamoktól. Ha még nem unod az tündértáncos izlandi szépérzéseket, a Ljudbilden & Piloten debütje (ugyan Svédországból, de) neked szól; ha pedig az ambient klasszikusat szereted, hallgasd meg Klaus Schulze bónusszal megfejelt újrakiadását!
Feburárban került a boltokba a Ljudbilden & Piloten (ahol az “és”-t svédül mondják, amitől úgy hangzik, hogy “oak”) első saját nagylemeze, a One Hundred Fifty-Five. A név alapján duóra gondolnánk, pedig ez egy egyemberes projekt, amelyet egy Kristofer Ström nevű pasas jegyez. Róla nagy vonalakban azt érdemes tudni, hogy az a fajta nagyon tehetséges önkifejező, aki a létező összes művészeti formában ki akarja élni magát, és ez nagyon megy is neki. Kisfilmjei, animációi, videóklipjei rengeteg díjat hoztak már a konyhára világszerte, de zenészként sem ismeretlen, bár főleg live acteken és másokkal közös munkákban bukkant fel a neve. Szólóban eddig csak single kiadványok és EP-k láttak tőle napvilágot, így ez a feburári megjelenés mondható a nagylemezes debütnek, ami után elmondhatjuk, ezzel sem lőtt mellé.
A One Hundred Fifty-Five nem egy meglepetéslemez. Nincs benne semmi olyan, amit ne hallottunk volna már különböző izlandi tündebandák, svéd postrockerek vagy angolszász experimentalisták tolmácsolásában. Azt a hangulatot viszont, amit egy postrock dalszerkezetre hangolt IDM-es dalfűzértől várni lehet, hibátlanul hozza. Ha mutogatni kéne, én először a Múmra böknék, talán az áll a legközelebb, főként a millió furcsa perka(ként használt) hangszer és a zongorás betétek miatt. Akinek viszont ez a világ ismeretlen, az képzelje el azt, hogy a legkékebb tenger és a legzöldebb legelő kontrasztján való kellemes bambulás közben szélből, harmatcseppek párolgásából, madártollászkodásból és egy közeli kunyhóból szóló barátságos zongorajátékból keveredő zenét hallgat. Érdekességként olyanokat szokás mondani, hogy a pasi reszelőt és láncot használ ütőhangszernek, meg hogy a kutyája hangját is belekeveri a mintákba, de ezt felejtsd el, teljesen mindegy, hogy mi a technika. Ez szépségesszencia, ami a mézzel együtt folyik bele a teádba, és kirántja a napot a felhő mögül, akármi van.
Ljudbilden & Piloten – Flock
Ha a fenti Strömünk dupla annyi idős lenne, mint amúgy, és az animációkészítés helyett egész életében csak a zenével foglalkozott volna, pont olyan nagy öreg lenne, mint Klaus Schulze. A most hatvanéves német 1969 óta szerzi zenéit, nevét pedig ma már az ambient felsőházában tartják számon. Zenekari működése (Tangerine Dream, Ash Ra Tempel) nem volt hosszúéletű, és már 1972-ben szólóban debütált. Zeneszerzői karrierjének korai szakaszában főként kísérletező volt, később közelebb került a kommerciálisabb zenékhez, írt mainstream trance-t is, de a legmeghatározóbbak a lassú tempójú lemezei és monstre kiadványai. A kettő egyik példás keresztmetszete a kétrészes Contemporary Works széria, ahol a két kiadvány együtt 15 cédényi anyagot ölel fel. Ezek a díszdobozos gyűjtemények már rég hiánycikknek számítanak, és sehol sem kaphatók, ezért is kezdték külön albumokként újra kiadni őket 2006-tól.
Ennek a Contemporary Works újrakiadás-sorozatnak a hetedik darabja a Virtual Outback, ami az eredeti verzió második részének első lemeze volt. Az anno megjelent változaton egy darab 65 perces szám volt hallható, a The Theme: The Rhodes Elegy, ami most a Chinese Ears-szel egészült ki. A Rhodes Elegy olyan, mint egy kellemesen folyamatos, egyenletesen hömpölygő trip, és saját stílusában ezzel talán meg is érdemel eleve egy ötöst. Az alapot egy tompa, nagyon puha üveghang adja, aminek hosszú kitartásából lesz a szőnyeg alap, persze alatta és felette még vagy három réteg fátyolos folyammal, de ezek olyan szép, együtt lélegző egészet alkotnak, mint a reggeli ködfátyol. Időnként előkerül egy emberi hang, egy elektromos gitár, egy fúvós, illetve ezek túlvilágivá filterezett verziói. Gönyörű mestermű, ami ugyanannyira jó aláfestése egy jógaórának, mint egy spontán testelhagyásnak.
Schiller vs Klaus Schulze – Zenit
A bónuszként felkerült számot gondosan az azonos érában keletkezett, de kiadásra nem került szerzemények közül választották ki, így az eredetileg 2002-ben megjelent albumon egy milleniumi pár szerepel. A Chinese Ears-t Schulze a pekingi China Millenium Show-hoz szerezte, és jó is meg nem is. Egyrészt a 14 perces track lefolyása olyan, mint a 65 percesé zanzásítva: van benne úszós ambient, gyorsabb betétek, ütem, gitár, ének satöbbi. Ez a jó része. Viszont mivel egy show aláfestő zenéje volt, így nagyon hallatszik, hogy néha olyan váltásokkal találkozunk, ami a vizuális párosítás nélkül nem nyer értelmet, és inkább kellemetlen és semmiből előkerülő fordulat, mint izgalmas sokszínűség. Ez a szám így inkább csak érdekesség marad, viszont a Rhodes Elegy egy klasszikus, aminek a polcon a helye, és ezt most sokan pótolhatjuk.
Linkek: