Imádom, amikor egy teljesen ismeretlen banda előbukkan, és egy 10/10 pontos debütalbumot tesz arra a bizonyos asztalra. Az A Breach on Heaven nevű zenekarról van szó, és a Through the Mirrorcímű lemezükről. Ezek az olasz digók ötvözik a tökös, hajrázós metált ascreamoval, megfűszerezve némi déli életérzéssel. Valami hasonlóvalpróbálkozott a Bullet For My Valentine is, csak annyi a különbség, hogy ők nem találták el a dolgot. Lehet, hogy el kellett volna menniükvérátömlesztésre, hogy némi olasz temperamentum is csorogjon bennük, akkor biztos összejött volna nekik is.
A southern rockot csak akkor szeretem, ha van a közelben viszki. Sokviszki. A 80-as évek gitárriffjeitől sikoltozva futok ki a világból.Erre jön egy olasz banda, akik alig több, mint egy éve alakultak, és teljesenelvarázsolnak, ahogy mindezt egybegyúrják, némi screamoval megtoldva.Elkeseredett, dühös és piszkos.
Ha azt mondják, hogy southern, akkorvalami farm jut az eszembe, ahol térdig gázolnak a trágyás szénában.Baloldalt traktor, jobboldalt házilag tákolt, horpadt, kopott kocsi,amiben mégis hatszáz lóerős motor lapul, és várja, hogy felfalhassaaz utat. Ha azt mondják, hogy screamo, akkor pedig egy belőtt hajú arcjut az eszembe, akiről nem lehet eldönteni, hogy fiú vagy lány, ésrégen egy pank bandában énekelt, csak ahogy távolabb került a 16 éveskortól, megjött a hangja, és inkább az ordítást választotta azönkifejezés legmegfelelőbb eszközeként.
Ez az album a kettőlegjobb részeit egyesíti. A farmon lehessegeti a kényesen ápolt főhősaz izomautóról a csirkéket, és a haverokkal a hátsóülésen indul neki asemminek. Szigorúan letekert ablakkal, kirakott könyökkel, ésszanaszéjjel szórt üres üvegekkel. Gonoszan duruzsoló gitárok, ordítás,majd olyan rekedt ének, amit csak hosszú évek dohányzása és viszkitvedelése eredményezhet. A kamera vagy távoli képet mutat, hogy látható legyen a kondenzcsíkként magunk mögött hagyott porfelhő, vagy a jobb első kereket veszi, és az út egy részét, hogy átérezzük a sebességet.
Amit a legjobban imádok az albumon, hogydurva, de mégis játékos. Eleve, túlzott komolyságot fölösleges elvárniegy olyan bandától, aminek az énekese a koncerteken Mickey egerespólóban feszít, de a zene is ilyen. A legdurvább ordítós részből egypillanat alatt váltanak át a macsó gitárreszelésbe, majd a pop-punkbandáknál megszokott refrénre, amit az egész banda kórusként dalol. Néhol több atiszta ének, néhol közelebb csúszik a screamo-emocore vonalhoz, máskora gitárszólókkal visszanyúl a southern rock gyökereihez, de mégis végigmegmarad ugyanaz a hangulat. Mindeközben valami hihetetlen dinamizmussal dob az egyik számról a másikra. Csak egy lassú szám van az albumon, de ez belefér, a nagy száguldás közepette meg kell valamikor állni tankolni, de aztán robogunk is tovább.
Igazán öröm a *core szcénából egy olyan bandára lelni, melynekvan saját stílusa. A nevük alapján egy hatezredik post-hardcore vagykeresztény-core lemezre számítottam, és rég csalódtam már ennyirekellemeset. Remélem a továbbiakban is tudják ezt a színvonalat hozni;én simán a rajongójuk leszek. Sőt, már vagyok.
A Breach on Heaven – Live at Barcelona
Linkek: