Igazán csodálom, hogy a The Go! Team első nagylemezével nem ért el itthon legalább akkora sikert, mint anno a Franz Ferdinand vagy a Killers tette. Pedig a brightoni csapat muzsikája nagyon zsírul beleillene a honi alterbölcsész-szubkult csíkospulcsi és Tisza-cipő által keretes szerkezetbe foglalt életébe. (Mondja egy hazai alterbölcsész.) Na, talán majd ez a Proof Of Youth című második eresztés helyreteszi a világ rendjét.
A már említett első anyag, a Thunder, Lightning, Strike különösen kedves az én szívemnek: pont egy olyan időszakban kapott el, amikor már túl voltam a kezdeti “bármi jöhet, csak indie legyen” korszakon, és kezdtem ráunni az NB II-es színvonalú újonccsapatok debütjeire. Persze, azt azért nem állítanám, hogy a brightoni hatosfogat fenekestül felforgatná a zene, mint fogalom alapjait, de stílusukban a 2005-ös év egyik legjobb albumát produkálták. (Pedig nem volt egy gyenge évjárat, érdemes visszatekinteni.)
Eleve nehezen tudom dekódolni, hogy hogyan lehet élni ekkora képzavarban Britannia alfelén: ez a három csaj és ugyanennyi pasas annyira érzi a zenét, mintha már gyerekkoruk óta Frisco utcáin szívnák a füvet. (Ki tudja, lehet, hogy Brighton is ennyire vidám hely. Nem is gondoltam volna.) Mindazonáltal a társaság kulturális vegyesvágott voltával magyarázható a produkció jellege: van itt Sonic Youth-imádó dokumentumfilmrendező (Ian Parton zenei agy, mindenes), mongoloid doboscsaj (Chi Fukami Taylor), tamburinozó afro-frontgirl (Ninja), szóval itt nincsenek egyenfésült, négyakkordra született szürke eminenciások. A koncertek vidámságát mintegy predesztinálja, hogy mindenki bedob két, de inkább három-négy hangszert a közösbe, gyakran számok közben is rotálódnak a cuccok – akiben felrémlik a nyári, Szigetes !!!-koncert, az megnyugodhat, nem jár távol az igazságtól. Szóval mókás lehet. Mindezeket pedig az koronázza meg, hogy Parton dalírásnál felhasznált egy nagy adag, hihetetlenül király hangmintát, melyek egy az egyben megidézik a teljes ’70-es és ’80-as évek amerikai sorozatainak filmzenéit, szappanoperától az akcióig – aki ezekre nem ugrál vigyorogva, az kérem, egy unalmas fattyú. (Ritkán flashelek Kojaket kora reggeli metrózás közben, de utána garantált az egész napos vigyorgás, állítom.)
The Go! Team – Doing It Right
Rátérve az új lemezre, sajnos pont ezekből az egyéni hangot jelentő hangulatbetétekből lett – nem sokkal, de érezhetően – kevesebb. Több az egyértelmű rakenról szám (erős nyitás: Grip Like a Vice, Doing It Right), gyakran csettintünk, hogy “Ez tiszta Beastie Boys!” (Flashlight Fight), és immár a TV On The Radio-t zenei párhuzamként felhozókra sem kell furcsa tekintettel néznünk – ezek mindenképpen pozitívumok. Ugyanakkor nagyon hiányozik egy-egy szelíd, játékos flashback, mint a legutóbbi ultrasláger, a Ladyflash volt, és amit helyette kapunk újdonságként, azaz az akusztikus, szimplagitáros My World: az viszont nem áll jól, illetve sehogy sem áll. Felesleges. De ezzel végeztem is a problémák terén, habár azt hiszem, ezután is inkább az első albumot veszem majd elő, ha a San Francisco utcáin után szükségem van egy kis retro-rock-tripre. De erre a cuccra is igaz, hogy még a fiatal Michael Douglas is elismerően igazítaná meg a nyakkendőjét.