Örülhetünk, hogy ebben az évben is volt magyar legény a gáton, aki igazolta, hogy továbbra is tudunk olyat, mint azok ott nyugaton. Gyutai Balázs, alias 9b0 év végén adta ki error című debütalbumát, amelyen főleg lassú tempójú break ütemek és glitch hangminták kergetik egymást, némileg túlfűtött hatásvadászattal, de kellően széles zenei horizonttal ahhoz, hogy a hangzás egyórás távon is érdekes maradjon.
Kezdjük ott, hogy van az elektronikus zenének ez a glitch-nek nevezett ága, ami a hangtöredékekből, hanghibákból vagy annak tűnő neszekből építkező esztétikáról szól. Ezt az eredetileg ambient és kísérleti gyökerekből eredő stílust sikerült az utóbbi tíz évben a szélesebb popkultúrába is beoltani, és tekintve, hogy a világ egyik legnagyobb zenefogyasztói piaca a hiphop istenének áldoz, ennek egyik legerősebb hordozórakétája lett a glitch-hop. Nem nyitnék most hitvitát, csak személyes vélemény, hogy ez utóbbi irány mára olyan közel került az elkurvulás történelmi csúcsához, hogy a szememben az egész glitch műfaj menekült meg azzal az újhullámos törekvéssel, amelynek köszönhetően a dubstep masszírozó basszusai és talán a korábbi kísérletező attitűd kezdett visszacsepegni 2010-ben a glitch zenékbe. És emiatt tisztelem én, még ha csak egyszámos csodaként is Eskmót és az ő Cloudlightját. Most pedig már 9b0-t is.
9b0 – Antilightbulb
Az error ráadásul nem csak egy perspektíváját mutatja a glitch-nek, hanem én hármat számolnék össze. Egyrészt vannak a lemezen a mondhatni tipikus, lassú break tempóra ültetett, nyikkanó hangszeletekkel és magas szinti témákkal operáló glitch-hopos darabok, de ezek, szerencsére, inkább juttatnak eszembe egy újramasterelt régi edIT tracket, mint valami új diszkóslágert. Az ilyen számokban, mint a Nothing Makes Sense is, jellemzőek leginkább a hatásvadász zongoratémák, de még a számcímek is itt jelzik jobban a depresszív befordulás kissé giccses kirakat elemeit. Aztán vannak az újhullámos, dubstep hatást éreztető számok, mint az Antilightbulb, amelyek 2010-ben bármelyik külföldi underground elektronikával foglalkzó kiadónál stabilan megállnák a helyüket. Jöhetnének ezek rendszeresen klub környezetben, pofátlanul feltekert basszussal.
A harmadik zenei irány az album harmadik harmadán üti fel a fejét, amikor a Puppetmasterben ismét filmzenés motívumként jelennek meg a vonósok, amelyek aztán jellemzően szétcsavarodnak, a hangminták el-elakadnak, és végül mindez a két epizódra osztott track második részében egy középtempós breakbeatre fut ki. Annyira meggyőző a dobtéma, a hangzás, az ütem, az itt pont nem hatásvadász, hanem helyénvaló, üveghangszerű zongora, hogy azon gondolkozok, vajon hallottam már ezt a számot egy Ludmilla mixben, vagy csak a következőben fogom? Lehet, hogy ezt a tipikusan nem ma trendi breakbeat hangzást éltetni old, és már megint csak a nosztalgia beszél belőlem, de ez szerintem egy csúcspont, és szívesen hallgatnék még ilyen 9b0 számokat. Egyébként több embertől is hallom, hogy gáz, hogy manapság drilling drumandbass ihlette agyament zúzdát próbálnak az emberekkel megetetni breakbeat néven. Valószínűleg velük egyetértünk abban, hogy 9b0 ilyen zenéi sokkal közelebb esnek a szívünkhöz, és a Puppetmaster vagy a Used To Be A Raver folytatást kívánnak.
Fotó: zsutti | Fény: o_see_as_i
A folytatás pedig abból a szempontból is megkívánt, hogy eszetlenül magasztalni persze nem lenne valós ítélet az albumot, mivel annak megvannak a maga kezdeti nehézségei. A masterelési munka például nagyjából korrektnek mondható, de úgy érződik, jóval többet ki lehetett volna még csiszolni a meglévő hangokból egy jó stúdióban, veteránabb hangmérnökkel. Ezen kívül a telítettség is egyenetlennek tűnik időnként. Néhol egy-egy minimálnak szánt megoldás mintha vákuumot képezne a zenében, máshol pedig már túl sok az egymásra futó réteg. De talán nem több egyensúly, sokkal inkább több szélsőség kellene egy következő lemeznek: határozottabb kibontakozás és több saját hang.
Aztán van itt még pár szó a magyar vonatkozásról. Nem mondhatjuk, hogy ki lennénk tömve olyan hazai gyártású underground elektronikával, ami képes lépést tartani a stílusok trendszerű fejlődésével, és még minőségben is képes hozni egy elvárható szintet. Középtávon visszagondolva, egy-egy valóban jót alkotó producer vagy eltűnik a ködben, vagy x rotációs rádiópopot kezd gyártani, esetleg meghasonulva stílust vált. A minimális (ha egyáltalán létező) kereskedelmi perspektíva végül minden lelkes úttörő szárnyát szegi, és nem próbálkozom olyan nosztalgiával, hogy “utánpótlás manapság meg már alig van”, mert az igazság az, hogy az ilyen arcokból az utánpótlás mindig is kevés volt és ritka. Most itt van egy újabb jelölt erre a posztra – becsüljük meg.