Az M83 zenei tevékenysége úgy tűnik, sosem fog végpontjához érni. Örökké lezáratlan, örökké folytatható marad, mindig hozzá lehet majd valamit tenni, és lesznek redundáns pontjai, olyanok, amit személytől függően kivehetünk, és lesznek olyan pontok, amiket kulcsmomentumoknak érzünk. Terjedni fog szüntelen, míg végül belátható lesz, hogy a szüntelen folyamszerűség nem csupán önálló tulajdonságjegy, hanem egy minden apró jellemzőre hatással levő, marginális és centrális jegyeket egyaránt létében meghatározó origó.

Marcel Proust és Anthony Gonzalez. Nem tudok elég releváns példát hozni érveim alátámasztására, ha megerőltetném magam, talán tudnék. Nevek ötlenek az eszembe, nagy és kanonizált, kicsi, de sokra hivatott életművek – mégsem tudom kiverni a fejemből az első nevet, ami eszembe jutott. Marcel Proust. Egy francia író a 19. és 20. század derekán, kívülállóként az irodalomban, de egyben állandó hivatkozási pontként, taníthatatlanul, de örökké ismertetve. Egyetlen igazán jelentős művel: A la recerche du temps perdu. Az eltűnt idő nyomában. Vissza lehet-e emlékezni egyetlen műben, még ha többkötetes is, egy élet minden érdemes pillanatára? Proust megteszi. Illetve elkezdi, írja, gyűlnek a szavak a papíron, a többezer oldal saját életre kel. Aztán meghal. Az író elmegy, a mű marad. Befejezetlen? Ha egy életet lehet befejezetlennek nevezni, akkor lehet Az eltűnt idő nyomában befejezetlennek nevezni. Maradtak még kihasználatlan lehetőségeket, olyan pillanatok, melyek többet ígértek volna, és mi mégsem vettek eléggé szemügyre őket. Nők és férfiak alakjai, akikkel kevesebbet vagy többet kellett volna törődnünk.

Lányok és fiúk, akiket szerettünk és gyűlöltünk. Színek és pillanatok, amelyek elbűvölik tekintetünket, ifjonti hevességünket és szelídségünket teszik próbára. Ez viszont már Anthony és az M83. Mégis észrevétlenül folyik át egyik a másikba, mintha kvarchomok gyöngyözne át ujjaink között. Szabad vagyok és fiatal, mindent megtehetek és még semmire se vagyok hivatott – minden tettem ott van bennem, de még nem szültem meg semmit, ami visszavonhatatlan lenne. Szabad vagyok és fiatal – gyötrődés és bizonytalanság. Semmit sem ismerek eléggé ezen a világon, senkit sem ismerek eléggé, senki sem ismer eléggé ahhoz, hogy kötődni merjen hozzám. Még félelmetes a világ. Még gyönyörű.

A világra születtél. Feladattal: ismerd meg, és szerezz tapasztalatot. Jöjj rá, hogy és kiben hagyhatsz nyomot. Ez a feleszmélés. Öntudat. Felbukás a levegőre. Amikor a körutak ágasbogas facsonkjai és egymásra boruló házai egy tükörbe csobbanó vízcsepp energiájával szétterjedő pillanat hatására megnyílnak. És akkor fellátsz az égre. Amikor valóban úgy érzed, hogy milyen különleges lehetőségeket is ajánl neked az élet. Szabad vagy és fiatal.

El lehet mondani szavakkal – Marcel Proust szavaival -, ki lehet fejezni hangokkal, és azokhoz viszonyítva töredéknyi sorokkal. A Madeleine-sütemény, az aktus kezdete a Moonchild két versszaka. Rejtett, különös zöngéket hordozó sorok, bizonytalan rímelés – itt kezdődik el az M83 regényfolyama, nem máshol. Ez az ébredés pillanata, más nem is lehet, sehol korábban nem érezni ennyire ezt az érzést. No memories at all – semmi sem M83, ami ezelőtt a sorok előtt van. Az ébredés az ébredésben pedig az egész Before The Dawn Heals Us – még sokszor ránt görcsbe az új élettől való félelem (Car Chase Terror!), de ez is olyan gyönyörű, elnyújtott pillanat, hogy képtelenség nem meglátni még a rettegésben is a szépséget. Hiába vesz körül a jeges november (In The Cold I’m Standing), hiába cáfolják meg vágyaink jogosságát a mindennapok kétségei (Teen Angst), hiába tűnik úgy, hogy csupán ámítjuk saját magunkat, és jobb volna a megszokott kerékvágás megszokott ölelésébe visszatérni – már nem tudunk ellenállni. A városok megszelidített szmogján keresztül saját csillagképeinket keressük (Let Men Burn Stars), óriási sugárutak felett átívelő gigantikus hidakról tekintünk le a végeláthatalan mélységekbe (Slight Night Shiver), és első gitárunk első hangjai velünk együtt születnek meg, elkoptatott és ezerszer eljátszott harmóniákat pengetve – tökéletlenül és gyönyörűen (A Guitar And A Heart). A város gyermekei vagyunk, egy olyan generáció, akiknek már nem a hegyek között megy le a nap, hanem felhőkarcolók, boltívek és bérházak árnyékvölgyeibe tér meg az este érkeztével, hogy aztán az elkövetkező hétköznap is ugyanazokat az elszürkülő betonfalakat fesse be fényével.

Bár nehéz volt szeretnem a Digital Shades-t – talán Anthony Nicolas Fromageau-t követő életének legkevésbé értékelhető pillanatait tartalmazza –, mégis új értelmet nyert az M83-életmű frissülésével. A hermeneutika – az értelmezés tudománya – a művek többszöri olvasását szorgalmazza, minden egyes újabb olvasás új megértést biztosít minden művel szemben; bár az M83 zene, és nem irodalom, a Digital Shades is elfogadhatóbb az újrahallgatás után. Enélkül fájdalmas volna az átlépés a Before The Dawn Heals Us félelmeiből a Saturdays = Youth magabiztosnak tűnő, de valójában csak ifjonti szertelenséggel felvértezett világába. A Digital Shades az álom, amikor leülepedik benned az élmény, már nem fájnak fulladástól elgyötört légcsöveid, de már kezd hozzászokni szervezeted a levegőhöz. Egy feledhetetlen nap utáni, nagyon csendes, néhol egészen hosszú pillanatokat felölelő, gyönyörű, de önmagában érdektelen csenddel. Aztán elkezd újra feleszmélni a lélek – nagyon lassan, megfontoltan. Már biztos megszerzett tudásában (My Own Strange Path), de még fél használni. Viszont indulni kell, ez egészen biztos. Ez a sorsod. Szabad vagy és fiatal. Ott van benned minden lehetőség, szembenéztél félelmeiddel (Before The Dawn Heals Us), kipihented magad (Digital Shades), és ha nem is tudod, hova tartasz, azt már tudod, hogy merre.

Egy olyan irányba, ahonnan nincs visszaút. Hátad mögé tekinthetsz, láthatod magad mellett a többieket, sorstársaidat és kortársaidat egyaránt, de a te utadon csakis egyedül járhatsz. Gyönyörű magányra vagy ítélve. Bármire képes lehetsz, csak egy dolgot ne felejts el. Szabad vagy és fiatal.