Egy-egy album megkritizálása során előbb vagy utóbb, de ki szokott alakulni a véleményem olyan kritériumok teljesítésének függvényében, mint minőség, muzikalitás, kontextualitásban való erősség, ésatöbbi. Aztán, ha ez se megy, szimplán eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem, amit pörget a playlist. S akkor jön egy banda, mint ez a These New Puritans, ezzel a hülye Beat Pyramid lemezzel. Ami felborít minden megközelítési lehetőséget.
Ami annyira konfúzív és megfoghatatlan, hogy legalább olyan szívesen küldeném vissza expressz Southendbe, hogy ne a magyar szemetet mérgezze, mint tartanám meg, és hallgatnám meg odaadó hittel minden egyes nap frissessége, ügyessége és összerakottsága miatt. S most nem arra a nagy egérútra akarok kilyukadni, hogy “de az igazság valahol félúton van”, mert itt aztán baromira nem. A Beat Pyramid egy elemeire széteső, rohadtul szétcsapott album.
Mielőtt valaki arra gyanakodra, mint én az első találkozás alkalmával, hogy ez megint valami okostelefon-okosrock album lesz, amilyen például a Vampire Weekend volt mostanság, az el se induljon ebbe az irányba, mert zsákutca. A Beat Pyramid ugyan struktúrájában (16 track, ebből 5 darab van 3 perc felett) és hangulati linearitásában, illetve annak hiányában valóban emlékeztet a megszokott, elvont értékek felé ácsingózó rockzene felé, de több dolog is tesz róla, hogy ha ennek tudatában hallgatjuk a southendi négyes munkáját, be fogunk dühödni.
These New Puritans – Elvis
Jack Barnett énekes hangja ugyanis annyira kiművelt és érzelemdús, mint egy átlagos Manchester United-drukkeré (csak azért nem southendi drukkert mondok, mert azoknak szar a focicsapata), és többször is magával rántja a zenét a vérbuta, Kaiser Chiefs-szerű kocsma’n’roll pöcegödrének irányába. De a többiek is tesznek róla, hogy néhol kifejezetten az újkori Deftones-t és a legutóbbi M83 nagylemezt idéző elmászásokkal illetve hangmintákkal arra a cseppet sem lényegtelen kérdésre sarkallják a hallgatót, hogy “Most mégis mi a franc van?”.
Hát az van, hogy most akár direkt, akár akaratlanul, de nagyon magas hatásfokkal röhögik ki ezt a Rakes–Kaiser Chiefs–Killers vonalat. Használják a megszokott indie rock struktúrákat, de néhol tényleg annyira belekavarnak a kulimászba, hogy már a stílus meghatározása is emberfeletti feladat lenne. Hallgatom az anyagot, és 10 perc elteltével már legalább féltucat stílust érintettek Puritansék. Az, hogy kicsit posztpunkos az egész, szerintem teljesen fölösleges megemlíteni, pláne hogy kábé azóta teljesen semmitmondó jelző ez, mióta egy aránylag megbízható külföldi médiumnál azt vettem észre, hogy már a Bloc Party is posztpunk.
Maradjunk annyiban, hogy meghallgatjátok ti is a These New Puritans-t, aztán eldöntitek, hogy azon túl, hogy “eklektikus rockzene”, lehet-e bármi egyébhez kötni őket. Illetve azt is, hogy egy príma vagy egy szar albumot hallgattok-e, mert nekem bizony nem sikerült. Ennek tudatában én adok erre az egészre egy hármast, abból a semmitmondó, kitérős fajtából. Aztán majd a következő lemeznél revizionálunk, oké?