Anglia egyik legnagyobb hatású posztpunk zenekara tette tiszteletét a fővárosban egy esős kedd estén, így végre kiderült, hogy mennyi Killing Joke-rajongó van Budapesten, és mennyire lehet megmozgatni őket. A zenekar mindent megtett a jó buliért, de az igazi partiarcok ezúttal otthon maradtak.
A Killing Joke 1978-ban alakult Londonban, és a szakértők jobb híján a posztpunk kategóriába sorolták be őket, noha a zenéjük valójában soha nem volt posztpunk. Persze a rock és a metal sem állta volna meg a helyét, az indusztriál és a gót pedig még távolabb van az igazságtól – de eme stílusoknak bizonyos elemei mégis mind megtalálhatóak a banda repertoárjában. Az 1980-as években voltak a legsikeresebbek, sokan az évtized közepe tájékán megjelent Fire Dances, Night Time és Brighter Than A Thousand Suns albumaikat tartják a legjobbaknak, egyesek szerint viszont még az 1990-es Extremities, Dirt & Various Repressed Emotions is kiemelkedően erős. Egy-két rövidebb feloszlás ellenére a Killing Joke végig együtt maradt, idén Absolute Dissent címmel új nagylemezt is írtak, és Paul Raven időszakos basszgitáros 2008-as halála óta mindennél fontosabbnak tartják az alakulat fenntartását.
Noha Jaz Coleman énekes gótos megjelenése és markáns hangja meglehetősen egyedi, és mellette olyan nagyágyú van még a csapatban, mint Martin “Youth” Glover (eseti The Orb-tag, mellette van duó projektje Paul McCartney-val The Fireman néven, a posztrockos Transmissionben pedig a Verve-tag Simon Tonggal, illetve a dub-reggae-break világból ismert Tim “Dreadzone” Brannel zenél), a Killing Joke mégsem lett igazi kultbanda. Valamiért mindig a második sorban maradtak, a kritikusok soha nem említették őket egy lapon a legnagyobbakkal. Ma már persze olybá tűnik, mintha lenne némi szándékosság is ebben a zenekar részéről. Ettől független a mai zenére gyakorolt hatásuk letagadhatatlan: a Nirvanától kezdve a Metallicán át a Faith No More-ig mindenkit inspiráltak, de a Wikipedia felsorol még más nagyobb neveket is, mint például a Nine Inch Nails, a Tool és a Rammstein.
Jaz Coleman, mögötte Martin “Youth” Glover (Képek és videó: Szentpéteri Roland)
Nem volt annyira meglepő, hogy kedd este csak félház várta őket az A38 koncerttermében. Az eredeti felállás nagyon erősnek tűnt, Coleman meglepően jó kedvvel köszöntötte a közönséget. A kifestett arcával és overallos öltözékével egyfajta modern Drakula grófra hasonlított, darabos lassú mozgása viszont már inkább Frankenstein doktor szörnyetegét idézte fel. Rendesen belekezdtek a műsorba, lassabb és gyorsabb számok egyaránt jöttek, az arányok pedig rendben voltak. Viszont hamar szembetűnő volt sajnos, hogy a hangosítás ezúttal nem azt a színvonalat nyújtotta, amit egyébként bármikor elvárhatunk az A38-tól, és ez sokszor zavarta a zenészeket a színpadon, mindazonáltal becsülettel és élvezetesen játszották a felvételeiket. Az első húsz percben lement gyorsan két szám az új lemezről (In Excelsis, Absolute Dissent), aztán nem sokkal később jött nagy örömömre a személyes kedvencem (Blood Sport), a Love Like Blood pedig igazi csúcspont volt, a vége felé pedig már olyan vadabb témák is előkerültek, mint a Madness és a Millenium.
A Killing Joke mindent kihozott ebből a koncertből, amit ötvenéves testtel ki lehet, a közönség viszont csúnyán alulmaradt. Már elsőre is gyanús volt Colemannek, hogy amikor kiszólt nekik, semmi reakciót nem kapott, második alkalommal pedig vélhetően rájött, hogy azért, mert egyszerűen nem értik, amit mond. Becsületére legyen mondva, hogy nem jött zavarba, sőt, próbált még többet mozogni, dinamikusabban hozni a frontemberi szerepet (az ugrásainál viszont sajnos látszott, hogy már rég nem fiatal), azonban miután a tizedik bíztató kézmozdulatára, jelzésére sem reagált senki, egyszerűen kedvét vesztette és feladta a show-t. Míg az előadás kétharmada ízlésesen összerakott, tempósabb és hallgatósabb zenék jó összetételéből állt, addig a végén már csak a kötelező zúzás ment le gyorsan. Egy ráadás számra ugyan még visszajöttek, azonban Coleman közönséghez intézett “we are not punk, we are not heavy metal… you don’t know what to do, right?” kiszólása és elkeseredett tekintete jócskán elárulta, hogy még ha ők tényleg bele is adtak mindent ebbe az estébe, azért a jó szórakozáshoz kellettek volna a résztvevők is. Hiába, ezt nem attól a fogyasztói körtől fogja megkapni, aki ki tud fizetni ötezer forintot a performanszáért. Maga a koncert négyes, a lehangoló közeg miatt az este viszont csak hármas.
Kultblog TV: Killing Joke @ A38
Linkek: