Nagyon csúnyán elkéstünk a Realistic Crew albumkritikánkkal, mert valahogy semelyikünk sem akart írni róla. Túlságosan közel áll a csapat mindannyiunk szívéhez ahhoz, hogy elfogultság nélkül megmondjuk a frankót az Overcome-ról, végül azonban úgy döntöttünk, hogy ha már ennyire szeretünk egy bandát, akkor mégis illik írni a lemezükről, ami ráadásul az első a sokéves pályájuk során. Egyértelmű dolgok a tovább után.
Borzasztóan utálok magyar lemezekről olvasni. Arról szól ugye mindegyik, hogy legyen szó akármelyik együttes legújabb szerzeményéről, az nyilván baromi jó, csak egyszerűen nem ismerik őket sem itthon, sem külföldön. S akkor természetesen rögtön a legnagyobbakhoz kell hasonlítani mindig mindenkit, és bekezdéseken át megy a PR bullshit, hogy ez az album tényleg világszínvonalú és milyen gonosz a világ, kiváltképp a hazai közönség, mert nem képes értékelni ezt. Közben meg miről is van szó igazából? Hogy underground formációk rétegzenéjét próbáljuk rátukmálni a széles értelemben vett fogyasztókra? Aztán jól meglepődünk, hogy a kutyának sem kell? Pontosan erről van szó, és ezért utálok magyar lemezekről kritikákat olvasni, s ha tehetem, én magam nem is írok semmiről. Szidni egyrészt nincs pofám olyan zenészeket, akik alapból sokkal tehetségesebbek nálam (meg amúgy is csak megsértődnének), fölöslegesen nagyokat írni és segget nyalni meg aztán pláne nem az én asztalom.
Szóval ez a cikk a továbbiakban a Realistic Crew debütáló albumáról szól, amiről tényleg baromi rossz írni. Nem azért, mert rossz (tényleg nem rossz), hanem, mert annyiszor és annyi szépet írtunk már az együttesről (szerintem nekik is kínos rég), hogy igazából nincs nagyon mit hozzátenni az Overcome címre keresztelt bemutatkozáshoz. Illetve, én azért mégis megpróbálom, mivel a Kultblog.hu Realistic Crew Fanclub triumvirátusából én vagyok az egyetlen, aki mindmáig egy karaktert nem ütött le velük kapcsolatban a site-on.
Egy ideje úgy hallgatok zenét, hogy nem nézem meg a számlistát. Nem érdekel, hogy hány szám van az albumon és mi a címük; maximum, amikor írni kell róluk, akkor előveszem a lemezt, megkeresem azokat a részeket, amik tetszenek róla, és meglesem, hogy miként kell ezekre a percekre hivatkozni. Nos, az Overcome esetében eme hallgatási szokásomnak hála sikerült duplán is kibaszni magammal, mert nemhogy gőzöm sincs, minek mi a címe, de még csak megkeresni is rohadt nehéz ezeket a pillanatokat. Annyira erős ugyanis a kohézió a lemezen és olyan durván összefolyik minden, hogy hiába van tizenöt részre bontva, célszerűbb kerek egészként tekinteni rá (meg másképp nem is nagyon lehet élvezni, ha nagyon őszinte akarok lenni). Nálam legalábbis sosem volt akkora a hatás, mint amikor egyben lement minden felvétel.
A One Year egy szenzációsan jó dal. Az egy dolog, hogy ez az Overcome-on az első pillanat (és talán az utolsó is), amikor nem csúszik szét semmi és meglehetősen fogyasztható a matéria, de ott van az egészben Berger Dalma hangja, aki annyiféleképpen és olyan szexin, kívánatosan, vonzón szólal meg, hogy azonnal szeretkezni akarsz vele. És kurvára nem fair, hogy a csapat nem volt képes még egy ilyen zenét írni.
Realistic Crew – One Year (live)
Ettől eltekintve ugyanis az album végig meglehetősen absztrakt témákkal van tele, nevezzük akár triphopnak, leftfieldnek, kísérleti zenének, vagy mindnek. Az elektronika nagyon távoli, hideg hangokkal teremt meg egy olyan világot, amiben a Realistic Crew utánozhatatlan, a hangszerek pedig, legyen szó akár trombitáról, zongoráról, vagy csellóról, eléggé nyakatekertek ahhoz, hogy az Overcome minden legyen, csak könnyen hallgatható nem (na jó, a zongorás részek talán mégsem olyan bonyolultak). Amennyire ötletes és eredeti ugyanis a lemez, sokszor legalább annyira nehéz is. Nehéz, mert az ember már az ötödik percben (vagy előbb) elveszik a korong csodálatosan félelmetes, sötét világában, és csak sokadik alkalom után tud megbarátkozni a szereplőkkel és a hangokkal. Persze lehet sürgetni a dolgot és elmehetünk olyan mozis live actekre, ahol a laptop mögött a faszi a legbetegebb pillanatokban kezd el őrülten vigyorogni, a gitáros meg végig háttal áll neked, mert neki úgy jó, az mc meg váratlanul vált át szövegelésből üvöltözésbe, mert ehhez van kedve. S nyilván működik a koncepció, mert mi elmentünk már csomószor megnézni őket, és nem győztünk eleget tenni ahhoz, hogy más is menjen.
Én tehát azt mondom, hogy az Overcome egy jó lemez. Egyértelmű, hogy vannak kevésbé jó pillanatai is, de nem sok. Néha tényleg kicsit olyan, mintha egy elkábított Amon Tobint hallanánk zenélni, de én nem akarom hozzá hasonlítani őket, mert gondolom már így is elég szar lehet nekik, hogy mindenkinek ő jut eszükbe róla, és egyedül akkor tudnak fellépni tömegek előtt, amikor elhozzák játszani a brazilt négyévente egyszer. Vagyis egyáltalán nem könnyű a Realistic Crew-nak. Komoly, aprólékosan felépített és tartalmas zenéket írnak nehezen emészthető stílusokban, viszont piszkosul jól csinálják. Egyszer meg majd úgyis rájönnek, hogy hogyan lehet ezt az egészet megetetni mindenkivel, és akkor talán végre megkapják azt az elismerést is, ami már rég kijárna nekik (mondjuk nemrég a brit Fact Magazine ódákat zengett róluk). Négyes.
Linkek: