Minden embert különleges élménnyel ajándékoz meg az az érzés, ha ott lehet valaminek a születésénél – akár csak átvitt értelemben. A Stateless pedig olyan, mint egy csodagyerek: még nagyon fiatal, de nagyon sokra hivatott. Kevés kezdő zenekar van, melyben ennyire látni a folytatás lehetőségét, mégis alig páran fedezték fel maguknak a leeds-i kvintettet, és itt egyaránt gondolok a kritikusi és a hallgatói oldalra. Hogy miért ajánlok és írok egy ismeretlen gárdáról ilyen kimondatlan ünnepélyességgel? Mert ha felfedezi őket végre a sajtó, egészen biztosan rájönnek, hogy egyúttal az év lemeze díj egyik favoritját is megtalálták. Lássuk csak, miért is!
Előéletükről aránylag keveset lehet írni, de annál lényegesebb események történtek már velük. 2004-et szinte még a nyelvünk alatt érezzük, annyira a közelmúlt: a leeds-i fiúk ekkor kezdték a közös zenélést. Chris James énekes szerepelt DJ Shadow The Outsider című 2005-ös albumán két számban is, és valószínűleg nem csupán a hála beszélt Josh Davis úrból, amikor annyit mondott a Stateless Bloodstream című EP-jéről: “As close to perfection as I’ve heard in a long time”. Az a kevés magazin, melyek eddig írtak a lemezről, kivétel nélkül magas pontszámot adtak nekik. Mindez nem véletlen. Ez egy kritikus-kényeztető zene: van benne annyi szépség és mélység, amellyel kielégít egyfajta egészséges sznobizmust, de ezzel együtt nem terhel meg, nem hagy zsongást a fejben. Mintha egy többrétegű albumot hallgatnánk – mindenkinek mást mutat a Stateless tükre. Szereted a TV on the Radio-t? Az Arcade Fire-t? A monumentalitással keveredő érzéki személyességet? Akkor szeretni fogod a Stateless-t, mert ezt meg fogod találni bennük is.
Stateless – Prism #1
Szálljunk egy réteggel alább, lássuk a stílust, a gyufásdobozt, amibe bele lehet gyömöszölni Jamesék zenéjét, mint holmi cserebogarat. A cserebogár azonban elszáll, nem hagyja magát. Már a színére sem emlékszünk, pedig pár perce még a kezünkben volt – milyen is volt az érzés? Kényeztető volt, mint egy finom, Cinematic Orchestra részlet (róluk már írtunk egyszer), de egyben volt benne valami Nick Cave-es, Johnny Cash-es balladisztikus íz is. Innen már csak alig pár lépés az indie. Azt is érezted? Azt is. De még mindig nem teljes a kép. Fanyar és keserédes is volt, mint a nu jazz. Poharakba öntöd gondolataid, a szivárványszínű folyadékok egy darabig csak ízlelgetik egymást, aztán nyomtalanul eltűnnek egymásban, új színt alkotva. Homogénné lesznek, légiessé, megfoghatatlanná.
A nyugalom azonban nem teljes. A Stateless ösztönzene, és az ösztönöknek van sötét oldaluk is. Ahogyan a Bluetrace-ben elszáll minden békesség, és féktelenül örvényleni kezd a dal (párhuzam: UNKLE – War Stories album); ahogy a This Language-ben a vonósokat Lateef the Truthspeaker hip-hopos szövegmondása bedühíti; ahogy a Radiokiller-ben szinte poposan folyékonnyá válik az énektéma a vízzel töltött befőttesüveghangokon lamentálva – mindennek több arca van. A Stateless kiváló köpönyegforgatókból áll.
Mi a Stateless lényege, miután lehántottuk a rétegeket? Semmi. Üres belülről. A rétegekben rejlik a varázs, az út az izgalmas, nem a cél. Aki szeret utazni, annak a Stateless a tökéletes trip, minden értelemben. S ki ne szeretné a kalandokat?
Linkek:
- Stateless @ home
- Stateless @ MySpace (hallgatnivaló!)
- Stateless @ last.fm (hallgatnivaló!)
- Stateless @ Wikipedia (angol)