Flashbackeljünk egy jót, szemgolyók hátra, az iránytű 2004 felé mutat, szűkítünk három albumra, nézzük az eredményt: The Arcade Fire, Animal Collective és Xiu Xiu. Három album ugyanabból a posztmodern zenei univerzumból, három progresszív mesterművet elkövető banda, melyből minket most leginkáb a trió utolsó tagja, írásom tárgya érdekel – okok, fejtegetések, meglátások az új Xiu Xiu albumról, a Women As Loversről a tovább után.
Ahogyan elmozdul az értékek origója az évek múlása során, úgy válnak bizonyos irányultságú zenekarok megbecsültebbé vagy mellőzöttebbé. Más és más mellékzöngéket fedezünk fel korábbi dalainkban, új ismerőseinket ebből a szempontból vizsgáljuk meg, keressük benne a jegyet – de mi a közös vonás egy Arcade Fire-ben, egy Animal Collective-ben, egy Xiu Xiu albumban, mi köti össze a fazonra, tagságra, hangnemre és sok egyéb szempontból is élesen elkülöníthető csoportosulást? Azon túl persze, hogy mindhárman életjelet adtak magukról 2004-ben, és mindhárman zsenialitásukat kimutató albummal.
Mindhármójukat az indie-sajtó tárgyalja, de valóban indie-zenekarok ezek, nem vetkőzték még le ezt a kötelező megítélési kört? Szüntelen azt érzem a Funeralt, a Sung, Tongsot vagy a Fabulous Muscles-t hallgatva, hogy itt már nincs lehetőség arra, hogy egy stílus jellegzetes vonásait keresve, azokat elvonatkoztatva sejtsük meg a különös, fanyarnak ható íz mivoltát. Ahogyan ők kilépnek egy korstílus némaságának függönye mögül, úgy tűnik fel egyre parázslóbban dallamaik között egyetlen statikus, megfogható, pulzáló metszet: a szenvedély. Egyikőjük transzcendentális áhítatba merül, másikuk isten tudja, miféle mentális archeológiába merül felvételei során, de a harmadik, Jamie Stewart agyszüleménye mit dob a tűzre, ha szítani akarja belső lángjait, a szenvedély milyen aspektusait idézik meg?
Talán ezt a legnehezebb megállapítani, és a Women As Lovers is csak változó, kavargó lehetőségeket villant fel – a mindennapok érzelemei, tapasztalatai törnek fel, robbannak ki a parázsló szenvedély kellős közepéből, az album kezdetén durvábban, elfojthatatlanul, meggátolhatatlanul. S ezekben a pillanatokban megint olyan őszinte, valódi a Xiu Xiu, mint a Fabolous Muscles idején volt, vad és izgalmas, mint egykori mesterművük dalai.
Egyszer már képesek voltak szabályozni és tökéletes formába önteni hangjukat; második alkalommal nem törődtek szenvedélyük megzabolázásával. A Women As Lovers egy koordinálatlan album, olyan, mint egy ígéretes tehetség debütálása. Ahogyan az In Lust You Can Hear The Axe Fall utolsó másodpercei leperegtek, már ekkor sejtettem, hogy ebben a hangnemben, közel egy órás terjedelemben dalokat írni veszélyes foglalkozás. S erre nem csak én jöhettem rá, hanem Jamie Stewart is. Sűríti az esszenciát, de csak a tál felét tölti meg. Így a Women As Lovers eleje óda a valódi szenvedélyhez. Tökéletes – aztán fellép a színpadra Michael Gira az Angels of Lightból és az Akron/Family-ből. S ez a fordulópont, ez csúcspont, ahonnan egyúttal el kell dönteni, merre tovább, mert egyenesen előre nem lehet folytatni.
Sár tapad a lábakra, a szív még mindig vörösen parázslik, de a térd már benne van a mocsárban, iszalag tapad a bokákra, lelassul minden. Végül a szív is eltűnik, és a fakó víz alól tekint fel. Néha még fel-felvillan – You Are Pregnant, You Are Dead; Gayle Lynn – aztán elcsöndesül. Ha ismerte volna határait, nem gázolt volna bele a lápba. (S így lesz végül egy zseniálisnak tűnő album utolsó kenete egy háromnegyed.)
Xiu Xiu – I Do What I Want, When I Want
Linkek: