Mindkét kiadvány jó, hozzák azt a szintet, amit a szerzők előzetes ismeretében elvárhatunk. A tartalom lényegében az eddigi, saját neveikkel felcímkézett fekete korongok összegyűjtésének eredménye, természetesen pár újdonsággal megspékelve, hogy azért a mindenre elszánt rajongóknak is érdemes legyen megvásárolni a termékeket. Mindennek a tetejébe a 23 Seconds címmel megjelent Cobblestone Jazz album még egy második diszkkel is rendelkezik, amin két elég jól ismert felvétel (Dump Truck, India In Me) mellett egy Madridban rögzített negyvenkétperces live actet találhatunk, s tulajdonképpen ez ad értelmet a trió nevének is.

Ettől eltekintve ugyanis nem nevezhető túlságosan jazzesnek a 23 Seconds. Minimális mennyiségben injekciózzák bele a számokba ezeket a hatásokat az arcok, rendkívül hűek és elkötelezettek az alapstílushoz, ezért jó pár tétel annyira elektronikus, annyira sima minimaltechno, hogy az első korong, vagyis a klasszikus értelemben vett album hallgatása során igen sokszor elgondolkodhat az ember azon, hogy miért, vagy inkább mitől Cobblestone Jazz a Cobblestone Jazz. Persze a választ nem Mathew Jonsontól, hanem két segítőtársától, az egyébként párosban már elég régóta alkotó Danuel Tate-től és Tyger Dhulától kell várni. Polgári nevük alatt egy ideje nyomják már a jazz-zel fűtött deep house / leftfield / minimal koncepciót, és Jonson projektjében is ők felelnek a hangszeres hatásokért. Ez pár felvételben már az első cédén is kiválóan érezhető annak ellenére, hogy ez a megjelenés stúdiófele, ami az undergroundon belül mainstreami magasságba emelkedett minimaltechnót részesíti főszerepben. Az ambientes intro (Waiting Room) után gyönyörűen építkezik számról-számra a 23 Seconds: újabb és újabb hangok, rétegek, szőnyegek találkoznak egymással és rendeződnek mintába. A Hired Touch előrevetíti a folytatást: hátradőlés, teljes relaxáció, éteri hangok és egyszerű dallamok. Persze tudhatjuk ezt magunktól is, hiszen a soron következő Lime In Da Coconut a trió egyik legismertebb – és legkiválóbb – szerzeménye újabban, de az újdonság erejével ható Slap The Back és PBD is a kezdeti elképzeléseket valósítja meg. Időnként beköszönnek Tate és Dhula játékai is, illetve a végső szakasz (Saturday Night, Piece Offering, W) kicsit felrázza a korongot és vele együtt a hallgatót is, és felkészíti a folytatásra, ami egyértelműen sokkal frissebb és szexibb.

Cobblestone Jazz portré-interjú

Míg ugyanis az első lemez művészinek nevezhető, addig a második mozgás közben állja meg a helyét igazán. A live act táncolós formájukban mutatja be az eddig megismert hangorgánumok színe-javát, és érvényesül a jazz-hatás is. Nagyon eredeti, szépen kivitelezett és pontos negyvenkétperc fültanúi lehetünk, arról nem is beszélve, hogy a kísérletezés sikeres, és esetleg kiutat mutathat az elkommerszesedett és felhígult minimaltechno szcéna igényesebb producerei számára. Nagyszerű munkát végzett tehát a Cobblestone Jazz alakulata: egy kellemes, jó album mellett képesek voltak valami jelentős extrát, többletet is hozni az előadásmódjukkal. Ötös alá.

Velük szemben Henrik Schwarz munkáján egyáltalán nem érezni, hogy élőben lett volna rögzítve. Az egész egy egyszerű mixlemez, stúdiómunka-szaga van nagyon. Ettől független persze nem rossz, amit hallunk, hiszen a Live a német producer és Ableton-mágus aktuális dolgait tartalmazza pár exkluzív matéria keretében. A saját felvételekből minden fent van, ami számít: a nyár egyik legerősebb parketthouse himnuszától (Walk Music) kezdve a mára már klasszikusnak számító DJ Kicks ódán át (Imagination Limitation) egészen a koktéltempós Leave My Head Alone Brain-ig felcsendül az összes nagy Schwarz-esszencia. Ráadásul az újraírt dolgok is működnek: a Jimis szabja meg a leghajtósabb iramot, míg az Amé-vel és Dixon-nal közösen komponált Where We At a sikítozást garantálja. A remixek java is tisztes munka: az újdonság visszafogottságával legutolsóként tetszelgő Dark Globe ft. Boy George-féle Atoms kiváló, de a Mari Boine nevű norvég énekesnő Voui Voui-ja is rendesen átvezeti az embert a kezdeti nyitószakaszból a kibontakozás periódusába. Mindazonáltal nem hiszem el, hogy a Live-ból ki lett hozva a maximum, főleg a tavalyi DJ Kicks mix után. Az építkezés nem makulátlan, és van egy-két zene, amit nyugodtan el lehetett volna hagyni, mert csak feleslegesen törik meg a szett ívét. S ez már csak azért is bosszantó, mert pont a Schwarz egyik példaképének a tiszteletére készített It’s A Man’s World (James Brown) remix az egyik olyan, ami megakasztja a tripet. Összességében tehát a DJ Kicks után leheletnyivel gyengébbre sikeredett a folytatás, de biztos, hogy a rajongók így is örömüket fogják lelni benne. Négyes.

Henrik Schwarz live act

Levonhatjuk végül a konklúziót, és magyarázatot nyerhet a cikk címe is: a Live és a 23 Seconds egyaránt jó kiadványok, csak éppenséggel fordítva osztották ki nekik a szerepeket. Henrik Schwarz sokkal jobban tette volna, ha stúdióalbumként jelenteti meg ezt a dalgyűjteményt, míg a Cobblestone Jazz helyében én megkockáztattam volna kihagyni az egész első lemezt, és a kísérőn lévő performanszot hosszabb terjedelemben kiadni. A jelenlegi formában fellelhető száznegyvenperces tartalom ugyanis az esetek döntő többségében egyszerűen több mint sok.