A Blanck Mass neve nem muszáj, hogy ismerősnek tűnjön még a drone-kísérleti-zajcentrikus elektronika kedvelőinek sem, lévén az azonos című debütalbum az első kiadvány ezen név alatt. Azonban e mögé nézve egyből ismerősebb formát fedezhetünk fel: Benjamin John Powerét, aki a Fuck Buttons egyik feleként bír óriási érdemekkel nálam és gondolom sok más zeneszeretőnél. Andrew Hunggal párban, Andy Weatherall produceri felügyelete alatt ugyanis megcsinálták 2009 legerősebb lemezét, mely kíméletlen szónikus tájfunnal vágott minket fültövön.

Blanck Mass

Ehhez mérten kissé meg is lepődtem, hogy a szólóprojekt első albuma minden komolyabb hírverés és médiamegjelenés nélkül jelent meg nyáron (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Pitchfork és a Resident Advisor is írt róla), és én is csak szeptember elején szereztem tudomást létezéséről. Bár most már úgy érzem: nem maradtam volna le sokról. A Blanck Mass mikrokozmosza lényegében megegyezik a Tarot Sportéval (viszont az anyazenekar első albumának lelkes amatőrizmusától már igen távol áll), annak minden izgalmas váltása és sokrétűsége nélkül. Egy jó drone album alapvető ismérve, hogy nem érezzük azt, hogy a műfaj jellege megköti a zenét. Jelen esetben viszont egy lassan folyó, egyhangú masszával állunk szemben, melyből csak néha bukik fel valami izgalmas téma, mint például a Raw Deal vagy akár a Land Disasters elején hallható, fantasy történeteket idéző felvezetés. (Utóbbi egyébként a Chariots of Fire – Tűzszekerek című film híres Vangelis-betétét is eszembe juttatta.) Több, ehhez hasonlóan érdekes momentum feltűnik a Blanck Mass lemezén, mégis csak a stílus és az anyazenekar kedvelőinek ajánlanám, érdekességképpen. Hármas.

Benjamin John Power gyakran tíz percen keresztül is folyó eposzaival szemben a 20 éves Alec Koone sokkal inkább dalokban gondolkozik, de hasonlóan kísérteties-mágikus hangulatokban – nem véletlen, hogy rá is ráaggatták a witch house romlékony és mulandó címkéjét. Balam Acab jól hangzó álneve alatt írt trackjeiben olykor egészen minimalisztikus elképzelések törnek a felszínre. A nyitó Welcome egy jeladó repetitív hangját reprezentálja, némi vízbugyogás mellett – majd különös irányba fordulnak a dolgok, mintha egy szeánszra tévednénk. Bár később egészen slágerszerű megoldások is előfordulnak – mint a csodaszép klipet kapó Now Time-ban – összességében mégis az az organikus szemlélet a legmegkapóbb a Wander / Wonder dalaiban, ami elkendőzi a tényt: túl sok valódi ötlet nincs ebben az albumban.

Minden folyik, locsog, zörren, kerren, kattan: itt is hamar létrejön a rengeteg apró mozaikból álló tér. De a záró Fragile Hope szinte ugyanazt a sémát követi, mint az említett nyitószám, ez mégsem egy szép keretet ad, csupán egy bevezetés-tárgyalás-befejezés korrekt és kissé egyszerű struktúrájába rendezi Koone első nagylemezét. Sokat hallgattam és szívesen, de nem tudott túl sokáig megragadni. Kár. Háromnegyed.

Balam Acab – Now Time