Az idei Sziget első napjára nem készültem rá nagyon, elindulás előtt öt perccel gyorsan kibővítettem az előzetesen összeállított négyfellépős programot néhány újabb, kisszínpados opcióval, hogy legyen hova ténferegni. Aztán még ennél is többet sikerült látni. Alanis Morissette lement shoegazerbe, amiből aztán a szerdai nap legnagyobb együtténekelése kerekedett; a keletről jött Markscheider Kunst mediterrán vidámsággal fújta bele a levegőbe a skát; a Kultur Shock a nap koncertjét adta, magasan, nagyon magasan; de útba esett még a Delinquent Habits és a Shell Beach is. Útinapló a tovább után!
A bejárat után csupán lépésekkel meg is csapott a Sziget szele, ahogy a szokásos “most értem ki, te merre vagy?” telefonkör és néhány méter megtétele után két ismerős jött egyszerre szembe, hogy “heló, mizu, ezer éve” felkiáltással egy sör, cigi és húsz perc dumálás kerekedjen a dologból. Aztán egy Alanis Morissette-re terelő telefon szerencsére továbblendített, kábé nyolcra már ott voltam a nagyszínpad előtt, és hallgattam azt a kanadai énekesnőt, aki úgy szólt élőben, ahogy sose gondoltam, hogy szólhat. Eleve nem erőltette az újabb számait, hanem elnyomta az összes nagyobb slágert, ami fesztiválkörnyezetben nagyon jól vette ki magát, mert így mindenki beleénekelhette magát a naplementébe, és nem érezte úgy, hogy ha nem tartotta a lépést Morissette legutóbbi két albumával, máris lemarad az élményről. Aztán ami újabb meglepetés volt, hogy az új számok is jól ültek, ami főleg talán azért volt, mert egészen máshogy szóltak, mint a régiek, elektronikusabban, pörgősebben, feszített tört ütemekkel, ez pedig jó vérfrissítést lökött időről-időre a koncertbe.
Alanis Morissette (fotók: sziget.hu)
Aztán ott voltak azok a számok is, amik régiek voltak ugyan, mégis egészen átdolgozva szólaltak meg, így aztán meglepett, amikor egy-egy régi szöveg valami olyan alapra szólalt meg, amire akár egy Portishead is színpadra léphetett volna. Egy ilyenből lett az a hosszasan elnyújtott, nagyon zajosra alakított gitár-szinti zúgás, ami már egészen shogazer per poszt-rock atmoszférát teremtett, és ez alatt egymás után mentek le a színpadról a zenészek, utolsónak a gitáros és a billentyűs hagyta el a tereret, a színpadon pedig egy gerjesztett búgást hagytak, aztán egyszercsak mind visszajöttek, és belecsaptak az Ironic-ba, ami csendesen és hatalmas közönségénekléssel kezdődött, a refrénnel pedig szinte lángra kaptak a hangfalak és a fények. Nem gondoltam volna, hogy egy Alanis Morissette koncerten ilyen van, de szinte már hátborsózó volt. Aztán eldurrant még egy sláger, és finish. Szép volt, a hangosítás is baromi jól szólt, úgyhogy jól kezdődött ez a Sziget is.
Ez után egy fesztivált keresztülmetsző sétával érkeztem meg a jazz színpadhoz, ahol Nigun & Matt Darriau volt előjegyezve, ami egy sztenderd jazz felállást jelentett hegedűvel kiegészítve. Kellemes volt ezt hallgatni és ücsörögni egy kicsit, de egy újabb sör után megint fel kellett kerekedni, hogy újfent harántvágást mérve a fesztre felérjek az A38 stage-hez a Markscheider Kunst-ra. Ez már javában szólt, mire bejutottam, és átcsusszantam néhány önfeledten táncoló között, hogy kicsit közelebbről lássam az oroszokat, akiknek német a neve, és egy nagyon másik kontinenes zenéjét játsszák. Fúvósok, két dobos, gitárosok lepték el a színpadot, és valami ska-szerűséget nyomattak, bár nem tudnám megmondani pontosan, hogy milyen stílus volt ez, de leginkább az a fajta fesztiválzene, amire az ember borkólával a kezében ugrál és vigyorog, úgyhogy így is kellett tenni, bár már csak három-négy számot sikerült elcsípni. Ja, igen, szóval azért jutottam ide ilyen későn, mert útközben leragadtam a Shell Beach talentum színpados koncertjénél. Őket még nem hallottam élőben, és határozottan kétféle érzés volt bennem: a zúzós részeknél baromi jó hc szólt, az éneklősöknél viszont az emós nyafogás nem jött be.
Ezt az előadást a Vándor Vurstli színpadán láttam, a jazz stage felé menet, és utólag sem sikerült kideríteni a programból, hogy mi lehetett. Gyönyörű volt, látványos és nagyon cyber.
A következő célpont a Wan2 színpad volt, ahol a Delinquent Habits lépett fel, erre pedig sikerült kezdésre oda is érni. Nem volt nagy tumultus, kényelmesen lehetett mozogni a sátorban, a hiphopra érkezett arcok között meg mondjuk eleve nem volt nehéz közlekedni. Bár ez a közlekedés nagyjából abból állt, hogy odaértem, konstatáltam, hogy ez is csak egy lemezhaknival elnyomott színpadon bebaszós faszverés, újra megállapítottam, hogy hiphop koncertre csak akkor érdemes menni, ha live zenekarral vannak, mert ez így nagyon tré, aztán hátraarc, és irány vissza az A38-hoz. Amúgy aki ott volt végig, meg eleve fan, annak biztos más a véleménye, valószínűleg én ott és akkor eleve nem erre voltam hangolva, azért is dobbantottam gyorsan.
Amikor befutottam Kultur Shock-ra, épp egy sámáni transzban énekelés történt nagyon minimál gitárkísérettel, és első körben arra gondoltam, hogy a faszinak nagyon súlyos hangja van, és hogy na ebből mi lesz. Aztán kerekedett belőle egy akkora punk zúzás, hogy mindenki egyként pattogott a sátorban. Bőven nem volt tele mondjuk a helyszín, de aki ott volt, az mind megmozdult arra, ami szólt, a legelső soroktól a leghátsókig. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg az élményt, mert nehéz elmesélni, de valami hasonlót kell elképzelni, mintha a Tomahawk találkozna egy őspunk zúzdával és világzenével. Az egész egyszerre volt bulis-ugrálós és transzcendentális, mint valami modernkori törzsi tánc.
A nap koncertélménye befejezésnek példás volt. Ez után már csak a céltalan ténfergés és sörözés maradt, aztán egy fél négy körüli hazaérkezés és ágybazuhanás. Most pedig egy pont ennek a beszámolónak a végére, és irány újra a Sziget!
Korábban: