Az idei már a tizenkettedik Szigetem. Érthető, hogy van némi nosztalgia bennem, amikor augusztus közepén, a fesztiválszezon végefelé elballagok a konténerek és biztonságiak mellett, végig a hídon. Már nem zavar a kosz, sem a zsúfoltság, vagy hogy megváltozott az egész. Tudom szeretni azért, ami, és értékelni azt a rengeteg jó és néhány rossz élményt, amit tőle kaptam. Az életem része, s ez a lényeg. Kivételesen hanyagoltam a hosszas szocializálódást, és a nap nagy részét sátortól sátorig, színpadtól színpadig vándorolva töltöttem. Egészen komoly kis listát állítottam össze fejben, és sikerült mindent abszolválni, átélni az egy igazi szigetes napot, annak minden jellemzőjével.
Első utam a sziget legvégébe vezetett, ahol a Barbaro lépett fel a Világzenei Nagyszínpadon, mérsékelt érdeklődés mellett. Általában nem igazán tud megfogni a világzene, a folkzene, de a Barbaro olyan zseniálisan keveri a prog rock műfaját a balkáni és magyar népzenével, hogy az ő lüktető, szenvedélyes, elszállt muzsikájuk mégis el tud csábítani erre a számomra idegen területre. A rendkívül kis számú néző remek élménnyel gazdagodhatott. Akkor persze volt sűrűsödés meg tombolás, amikor a vendég Nikola Parov és a multifunkcionális fúvós, Georgios Tzortzoglou is berobbant a színpadra. Utóbbi azt is megmutatta, hogyan kell fuvolán léggitározni. Pörgős, néhol elszállós buli volt, ami megadta a nap alaphangját.
Barbaro (fotók: sziget.hu/fesztival)
Sötétedés előtt áttettem székhelyemet a HammerWorld sátorhoz (és az ott állomásozó cimborákhoz), a Lacrimas Profunderéből sajnos csak bruttó egy percet sikerült elcsípni, úgyhogy utána beálltam röhögni a Depresszióra, de rájöttem, hogy cseppet sem vicces. Valamiféle besztofot toltak a szép számú közönség lelkesedéséből ítélve, de nekem igénytelennek és haknijellegűnek tűnt az egész. Négy-öt dal után ki is menekültem.
A német trash metal alapvetés, a Dew-Scented produkciójára aztán szépen kiürült a nézőtér, így a második sor környékéről figyelhettem az egyik, Cynic (óriási pro) pólóba öltözött gitáros kíméletlen reszelését. Az egész nem volt rossz, mondhatni korrekt, de mivel a németek visszatérő vendégek hazánkban, és amúgy is eljött a vacsora ideje, elsétáltam az evéshez sokkal barátságosabb, szomszédos Wan2 színpadhoz. Itt a nagyon kellemes zenét játszó, pszichedelikus, arabos elemeket kombináló izraeli Izabot láthattam egy kürtős kalács erejéig. Kivételesen nem volt betervezve, viszont nagyon megérte.
Izabo
Szépen kisimulva, jóllakottan érkeztem vissza a metálsátorhoz, ahol a nap általam legjobban várt előadója, az Apocalyptica készülődött a fellépéshez. Sajnos itt aztán minden volt, amit utálok a fesztiválokban. Koncert-Murphy kísértett, miszerint bárhová állsz a legnagyobb darab srácok, lányok biztosan előtted fognak megállapodni. Mozogni viszont nem lehetett a tömegtől, akik széttapsoltak, -üvöltöztek és -fütyültek szinte minden dalt, különös tekintettel azokra, amelyeket tényleg kussban “kellett volna” élvezni. Látni nem sokat láttam, hallani szintén alig a fülembe sikítozó és fütyülő csajhordától, úgyhogy szinte örültem, hogy vége lett. Voltak persze eufórikus pillanatok, mint közönségénekeltetős Metallica-feldolgozások vagy a saját Bittersweet, s természetesen az új album dalai. A srácok kitettek magukért, jó fejek voltak és jól játszottak (persze amennyire hallottam). Apocalypticát a Művészetek Palotájába! (Vagy csak öregszem…)
Ekkor éreztem úgy, hogy eljött az idő egy kis laza bulizásra, így ismét a Wan2 felé vettem az irányt, ahol először haverkodtam két holland sráccal, aztán bemutathattam nekik élőben az egyik legjobb magyar alter bulizenekart, a Colorstart. A banda a szokásosan zseniális programot nyomta el, nem kis örömömre. Kellett egy kis kellemes repülés és nyugi. A remek zenét remek vetítéssel fűszerezték, szintén szokásuknak megfelelően.
Apocalyptica
A napot a HammerWorld színpadnál zártam, ahol a magyar black metal színtér talán legkiemelkedőbb tagja, a Sear Bliss lépett fel. Lötyögő, fáradt, kevéske közönség előtt egészen korrekt programot kaptunk, bár a hangerővel volt némi gond szerintem (ez persze nem a zenekar hibája), bár az is elképzelhető, hogy csak az Apocalyptica fellépésről hozott süketségem miatt nem hallottam rendesen mindent.
Hazafelé menet kellemesen zsongott a fejem, egy black metaltól psy trance-ig terjedő skáláról visszhangzott emlékfoszlányokat. Közben pörgött a videó is, egy halom boldog, vidám, szabad és más dimenzióba átlépett emberről. Szeretek közéjük tartozni.
Korábban a Kultblogon: