A szombatot egyrészt általában várja az ember, mert szombat lévén biztos van valami nagy sztárfellépő (általában több színpadon és stílusban is), másrészt meg előre lehet félni az emberáradattól. A sztárfellépő nekem erre a napra a Meshuggah volt, a tömeg pedig ugyanolyan takkra jött, mint a matekmetál. Maceo Parker-t például elmosta a túláradó érdeklődés. Közepes nap, jövés-menés, nézelődés és cyber légtornászok már megint.
Nagyon megfogadtam, hogy szombaton korábban kiérek a Szigetre, hogy tudjak néhány korai időpontra tűzött talentum jellegű koncertet és/vagy előadást spottolni, de aztán ez belefulladt a paplanba, úgyhogy fél hét magasságában keveredtem ki. Azt tudtam, hogy már Róisín Murphy és a Punish Yourself is megy, mindkettőre pedig a késés okán nem tudok elszakadni, így jött a választás, ami aztán friss, érdekes, újszerű címszavak mentén a HammerWorld sátorhoz terelt francia kattanást nézni.
A Punish Yourself első ránézésre olyannak tűnt, mint egy amazonas-menti törzs, ahol kultúrkísérlet gyanánt a fősámán kezébe nyomtak egy tégely fluoreszkáló festéket, aztán nézték, hogy mi lesz. Az lett, hogy a sámánok jól kikenték magukat kiberharci díszbe, idefelé jövet összetalálkoztak egy Mad Max relikviákat szállító kamionnal, és ez után kerültek a színpadra. Egészen szürreális volt napfényes nem-sokkal-hat-után olyat látni a színpadon, hogy egy távolról bőrszerkós terhes nőnek tűnő figura (ez most tényleg nő volt, vagy pasi? melle legalábbis volt.) különböző pirotechnikai izékkel operált, egy másik fazon flex-szel aprította saját magát, aztán a végére előkerült egy kézre intézhető fegyvernek látszó tárgy is, ami okádta a hungarocellt. Mindeközben vastag basszusok, négynegyedes alapok, amolyan terror ebm meets techno módra, és egy lépéssel vissza a gyáripari industrial irányába. Ha nem is a legszofisztikáltabb zenei élmény volt, az biztos, hogy a nap legérdekesebb koncertje lett végül.
Punish Yourself (fotók: Gothpunk)
A Mass Hysteriát már egyre többet hallottam innen-onnan, ahogy közeledett a szombat, aztán elég sokan be is gyűltek rá, úgyhogy gondoltam, egy misét megér, bár inkább csak egy vállrándítás lett belőle. Olyan Hed PE-féle nu metal volt, nem rossz zene, de semmi új, plusz ott és akkor úgy szólt, mint amikor a egy házibulin a legrészegebb arc, aki már nagyon érzi a metált, bőven a piros vonal fölé tekeri a hi-fit, és akkor az aztán recseg-ropog, plusz bedugul az ember füle tőle. Hasonló tünetekkel menekültem kifelé úgy másfél szám után, és egy jazz színpad felé tett kanyarral eljutottam végül a nagyszínpad elé. Itt épp Serj Tankian próbálta bizonyítani, hogy márpedig a teátrális operaénekelés igenis valid műfaj egy fesztiválszínpadon este nyolckor, de ezt sehogysem sikerült megemésztenem.
A sok terv között azon kaptam magam, hogy épp sehol sem szólt olyan zene, amit szerettem volna, így aztán az lett, ami kint töltött három napból háromszor: nézzük meg a cyber légtornászokat a Vándor Vurstlinál! Hát, kérem szépen, ez aznap is zseniális volt, sőt, még jobb, mint eddig, bár lehet, hogy csak én figyeltem jobban. Valójában egy teremtéstörténet az egész, és odafigyelve jobban kijönnek az akrobatika mellett a kortárs táncos mozdulatsorok és koreográfia is. A jazz színpad mellett idén ez lett a Sziget számomra állandó pontja.
A Meshuggah-ra nem volt nehéz kezdésre visszaérni, ugyanis jó sokat csúszott. Nekem úgy tűnt, mintha a bandának bemutatták volna, hogy hogyan szól a cucc Sziget szerint belőve (vagy hallották az előttük játszót), és azt mondták, no way. Ebből lehetett az, hogy a dobot tök nulláról kezdték beálligatni nagyjából a kezdés időpontjában (vagy már azon túl). Aztán végre elkezdődött, amikor már az időt nem néztem, de nem csapott olyan nagyot hangzás szempontjából, viszont az a kimért technikásság, az sújtó volt; a Dillinger A38-as fellépése jutott eszembe közben. Ami még egy nagyon kemény extra volt, az a fények, illetve leginkább azok vezérlése. Ezt a programot biztos nem előre megírt minta alapján zongorázta le egy gép, legalábbis nehezen tudom elképzelni, mert az egy dolog, hogy nagyon beteg ritumusban váltogatták egymást a beállítások, de ráadásul nem is annyira a zenére ment, mint inkább külön utat járva, de technikailag szinkronban, tehát mintha egy plusz ritmushangszer lenne, kvázi. Ilyet azért ritkán látni.
A metal színpadból ezzel elég is lett mára, és elcsúsztunk a jazzhez chillelni, ahol az tűnt fel, hogy egyre több ember van, de olyan szinten, hogy az elmúlt három nap alatt nem fordultak ott meg összesen annyian. Ekkor esett le, hogy Maceo Parker jön, aki kezdés előtt öt perccel már annyi embert vonzott be, hogy muszáj volt felállni, hátrébb araszolni, aztán inkább nem akartam tömegben jazzt hallgatni (ez a stílus nem az a stílus), úgyhogy megintcsak lepattintott a sokadalom, és továbbálltam az A38 irányba bolgárokat hallgatni. Az Ostava sem volt olyan izgalmas, mint amilyennek ígérkezett. Mikor odaértem, pont valami egészen boogie-s rock szólt, de aztán rögtön lementek nyálba, és ezt két szám alatt nem sikerült visszahozni hallgatható szintre. Ez után még az Open színpadhoz keveredtem el, ahol konstatáltam, hogy a Beat Dis-t alaposan lekéstem, ez pedig feltette a pontot az i-re a “haza kell mostmár menni”-ben. Hát, volt ennél jobb napom a Szigeten idén.
Korábban a Kultblogon: