Calibre egy elektronikus zenész Belfastból, aki az elmúlt évtized elejétől több stílusban és tempóban is a közönség elé tárta melankóliára hajlamos lelkét. A benne lévő érzékenység és zenei tehetség egysége világra szóló sikerek felé repítette, útközben kiépítve egy, a fő profiljaként számon tartott liquid funkban egyedülállóan lojális rajongótábort. A hetekben jelent meg Even If című új LP-je, amire rögtön rávetette magát a rajongótábor egyik oszlopos tagja, az alábbi cikk írója.
Szomorúan szép. Talán ez a kifejezés írja le a legtalálóbban az észak-ír Dominick Martin munkásságát. A több hangszeren játszó, drum and bass-en kívül más elektronikus zenei zsánerekben, így downtempoban, deep house-ban és dubstepben is otthonosan mozgó producer két lemeznyi unreleased track-kiadás és egy dnb-től messze lévő album után újra 170 bpm felé csavarta a tempót, majd saját elmondása szerint elfelejtett mindent és az érzelmeibe temetkezett. Ennek az eredménye az Even If, amely a 2005-ös klasszikusának, a Second Sunnak a nyomdokaira kíván lépni – kiegészítve némi bemutatóval abból az énjéből is, amely a dnb-től távoli területeken bontakozott ki az elmúlt években.
A kezdő track All You Got majd másfél percig nyúló, régi krimifilmbe illő bőgősampleres introjával, és az arra érkező lágy zongorakísérővel és szexi vokálfoszlányokkal rögtön tudatosítja a hallgatóban, hogy nem egy maratoni, buta zúzás fültanúja lesz az, aki az elkövetkezendő 70 percet Calibre-rel tölti. A másodikként érkező címadó dal aztán egy tőle szokatlan feelgood szintre emel, melynek során a producer mély szinteken elműködő, a magas hangtartományokban viszont csikorgó éneklését halljuk. A Rose kellemes alkonyati sétára hív a metropolisz belvárosában, a Broken pedig behúzódás egy bárba a nem sokkal később jövő eső elől, egy jó whiskeyre, ha már ír vidéken járunk. Ennél a pontnál véget is érnek a dnb trackek átmenetileg, és jön egy három számos dubstep blokk.
Itt alábbhagy a lemez eddigi lendülete, és sajnos nem csak ütemsebességben. A Thirst Dub reggae-s beütése és vicces bassline-ja ugyan csalhat némi mosolyt az arcra, bő öt perce során viszont könnyedén átválthat ez a mosoly ásításra. Az utána következő Me, Myself & I valójában nem is dubstep, egy akusztikus soft-rock lemezen is bőven elférne. Nyugtató gitárszólamok, billentyűtémák és bőgősamplerek váltják egymást, léleképítő muzsika, valami azonban hiányzik belőle, talán vokállal jobb lenne. A Steptoe egy, a kettővel ezelőtti dalra kísértetiesen hasonlító dub, viszont szorult bele némi boogie, warmup szettek stabil darabja válhat belőle a közeljövőben.
Calibre – Open Your Eyes
Jótett helyébe jót várj alapon, aki ezt a kétes kimenetelű intermezzot végighallgatta, az Open Your Eyes-ba érkezik bele. Calibre sokoldalúságára egy újabb mintapélda, hogy nyugodt szívvel nyúl a liquid producerek és hallgatók jó része által démoninak titulált breakbeat és technoid hangokhoz. Olyan finoman illeszkedik a techy hangzás egy végletekig elszállós, spirituális koncepcióba, ahogyan még nevörhördbifór. Talán ez a dal áll legközelebb az album lélekteli, mégis elég ijesztő borítójához. Aki további szállást remél a folytatástól, azt valósággal arcon vágja az Acid Hands. Az ütemképlet eldönthetetlen drum and bass-dubstep hibrid, neurotikus géphangok cikáznak fölötte, összeadva egy zenét, amit gumiszobás filmjelenetekhez illene a legjoban. Hozzá képest abszolút kellemes a Section Dub halfstepje, visszatérnek a jamaicai motívumok, noha az ijesztő hangok még mindig fel-felcsendülnek. A Gone Away címéhez mérten eléggé szálldogál, némileg pszicho is, hogy aztán az őrület és ijedelem minden vetülete ultraszomorúságba csapjon át a No Reply-ban. A finálé egy higgadt snare-ekkel megtámogatott, akusztika és elektronika határait elmosó dal a Manchester Nights személyében, mintegy pillanatképként egy hűvös, szemerkélő esőtől átítatott, mégis meghitt észak-angliai éjszakából.
Nem szeretek, és nem is szoktam számonként elemezni egy albumot, de az Even If esetében valamiért késztetést éreztem arra, hogy darabonként menjek végig azon, hogyan áll össze a kiszámíthatóan védjegyes hangzásból egy sokszínű és izgalmas album. Noha a műfajra vetített hatást nézve közel sem fogja elérni a Second Sunt, mégis pazarul teljesít, kábé mint egy öreg klasszis focicsatár, akit becserél az edzője. Bevet pár új cselt és rúg két rutingólt, majd lekocog a pályáról úgy, hogy a nézőknek már fel se tűnik igazán, milyen jól is játszott. Az alábbi, Knowledge Magazine-nek adott októberi interjúrészlet pedig egy meccs utáni nyilatkozatként is felfogható a csatártól:
“I’ve tried to cover my own long standing interests in a musical genre that was supposed to have died a long time ago. And so here it is, a collection of tunes I’ve put together for the purpose of moving some part of you that’s the same part of me.”