Egy Szigetet sem lehet megúszni olyan nap nélkül, amikor semmi se jön össze – úgy tűnik, hogy ezúttal a pénteki volt ilyen. Pedig mennyire vártuk! Láttuk a Primal Screamet, a Pendulumot és a Prodigyt, vagyis az összes p betűs nagyzenekart (ezt tuti, hogy valaki így találta ki), valamint leellenőriztük az arénát éjjel, és végül a meduzában vezettünk le.
Igazából pont az elejét jó megírni ennek a beszámolónak, mert a Primal Screammel kapcsolatban nem türtőztethetem magam (nem is akarom): kibaszottul szenzációs volt. A glasgow-i zenekar hozta a kötelező “öreg fiú, nem vén fiú” rock’n’rollt, a régi és új zenék egyaránt ütöttek, egy árva unalmas pillanata nem volt az egyórás performansznak. Bobby Gillespie frontember még mindig tökéletesen adja a rockból jött acid house-os őrült figuráját, s noha már nem tud olyan energikusan mozogni, mint húsz éve, rendesen odatette magát végig. Nem akarom sorolni a számokat (kihagy a memóriám), de természetesen volt a Swastika Eyes és a Loaded is, főleg az utóbbi volt fergeteges, de maradhatunk nyugodtan annyiban, hogy az egész koncert az volt. Egyelőre számomra ez a Nagyszínpad csúcspontja, kíváncsian várom, hogy a hátralévő két napon tudja-e majd überelni ezt valami. Ötös.
Primal Scream (fotók: sziget.hu)
Barátnőm kifejezetten várta a Pendulumot, tudjátok, sokakkal együtt ő is most van abban “hc/rockból dnb-be”-féle átmeneti időszakában, így aztán nem csoda, hogy odáig van ezért az ausztrál zenekarért. Őket én csak egyre távolibbnak és távolibbnak érzem azzal, hogy az összes igazi dnb-s már rég elhagyta őket, és tulajdonképpen a koncertjeik csak nagy haknik a tipikus prosztó dobbasszus körítéssel. Novemberben mondjuk kifejezetten kellemeset csalódtam bennük a mozdonyok közt, úgyhogy megadtam én is az esélyt a koncertnek, hátha szeretni fogom, de nem (és még a barátnőmnek se tetszett). Igazából az a lényeg, hogy a Pendulum már rég az igénytelen, buta tinédzser rockereknek csinálja ezt a dnb bizniszt, így az egész show kurva nagy és baromi fájdalmas pogózásokkal telt, és tulajdonképpen csak engem zavart, hogy szegény páromat arcon könyökölték, meg ránk ugrottak, meg köröket formáltak a picik és egymásnak mentek. Most biztos maradinak tűnök, de ne: ilyen nem kell a Nagyszínpadra (és Fatboy Slim se kell!). Ez az egész koncert egyáltalán nem a zenéről szólt, hanem hogy hergeljük fel a közönséget, ameddig csak lehet, hogy aztán aprítsák egymást, így tényleg az volt, hogy aki tudott, az menekült, aki meg nem, az igyekezett az olyan nagy emberek háta mögött elbújni, mint én. Rettentő súlyos könyöklések és pofonok közepette ment le ez az ötvenperces(!) valami, a zenéből jóformán semmire nem emlékszem, csak arra, hogy megint a buta zúzda fosok mentek le, elrontották a Slamet, és egyáltalán: az egész Pendulum kurvára menőnek hiszi magát ezzel a rockeresdi-dologgal, miközben már egy értékelhető pillanatot nem tudnak összehozni. Egyes.
Pendulum
És ez lehet, hogy elrontotta az estét, mert én bizony a Prodigyre már nem mentem be a tömegbe. Inkább elvonultunk a közelben pizzázni, és hallgattuk a hátulról beszóródó számokat, ami tulajdonképpen jól jellemzi a viszonyomat a zenekarral: már csak háttérzenének jó. Nem tagadom, rajtuk nőttem fel, jelentősen formálták a zenei ízlésemet, de 2009-ben már tényleg csak akkor dobban meg a szívem tőlük, amikor a Breathe, Firestarter, Voodoo People és Outta Space mennek, az pedig megbocsáthatatlan, hogy nem volt a No Good, nem volt ráadás, és hogy egyáltalán mi a francnak kell újraeditálni a nagy klasszikusaikat sokkal gyengébb végeredményekkel. Nem mondom azt, hogy bűnrossz volt a koncert, mert nem volt az, csak éppen nekem pont az hiányzott belőle, amiért faszlengetve visítottunk rájuk tizenévesen a házibulikban, és megőrültünk a Breathe első másodpercére bármikor. Hármas alá. (Azt az azért hozzátenném, hogy az utolsó félórára csak bementünk hátra, és bazmeg Bobby Gillespie tajtrészegen ott ugrált mellettünk. Le is kezeltem vele úgy, ahogy azt kell; szörnyű volt látni, hogy mennyire öreg és szétesett a fazon, de ettől független bármikor cserélnék vele, ha tehetném.)
The Prodigy
Ezután azt terveztük, hogy partisátor, és küldjük a feka dnb-sekre hányásig, de hát nem lehet úgy táncolni, hogy minimál hangerőn szól minden. Tizenegytől háromnegyed egyig vártunk kitartóan, közben lement már a Sikztah, meg éppen Statik + Safair küldte az ipart (egyébként egészen korrekt volt, bár ahogyan Vikiman spanja fogalmazott, lehet, hogy pont azért bírtuk, mert halk volt), de még a pulttól tizenöt méterre is tök nyugodtan lehetett beszélgetni. Aztán persze megjöttek Grooveriderék, és velük együtt a hang is, mi viszont teljesen lejöttünk a cuccról, így inkább átnéztünk a meduzába, ahol Zságer nyomta. Laptopkodott, mellette pedig valaki tépte a gitárt, amiből mondjuk semmit se lehetett hallani, és rohadtul prosztó volt az egész, de legalább jó zenék 2009-es verzióit pakolta, így el lehetett rá csörögni. Mint ahogy el lehetett az Addictive TV-re is, minek keretében Donna Summer, Queen meg egyéb finomságok szóltak, háttérben csúcs vizuállal. Szóval végül is így a nap jól zárult, és reméljük, hogy ezzel a péntekkel minden csalódásunkat letudtuk.
Ma Editors, továbbá nagyon igyekszünk valami exkluzívat összehozni a Crystal Methoddal, és – ennek függvényében – ha belefér, akkor megnézzük a Klaxonst, este pedig jön a Placebo, na meg az az Andrew Weatherall a meduzában, aki az első Primal Scream lemezek produceri munkálataival megalapozta Gillespie-ék jövőjét. Lesz mit nézni!
Korábban a Kultblogon: