Két zeneszerző, három kiadvány: egy út a sötétből a világos felé, ami tükörfény mellett úgy tűnik, mintha az életteli irányából a teljes élettelenség felé haladna. Az utazás reverzibilis, nincsen apokalipszis felé tartás, csupán arról van szó, hogy a Raster-Noton és a Max Ernst kiadók két zsenije, Thomas Brinkmann és Carsten Nicolai bemutatják: hogyan és merre kell elindulni, ha a zene, mint fogalom egy apokalipszis utáni, de annak nyomait mégsem hordozó vidékre akarunk jutni.
Carsten Nicolai tevékenysége valahogy mindig is a mélyföldszint volt még az undergroundban is. Christian Fennesz, Ryuichi Sakamoto és társaik világában mozog ő is, ennek ellenére mégis az említett személyek azok, akik előkerülnek, ha enyhe létidegenséggel fűszerezett, soundtrack-hatású illetve glitch/experimental feelingű zenét kutat az ember lemezei között, egy könnyed, délutáni spleenhez. Számomra azonban Carsten Nicolai mukája egészen unikumszerű, ezért is van merszem egy éves késéssel bemutatni egyik albumát.
A Xerrox Vol. 1 nem került bele a tavalyi legjobb tíz album listámba, de ennek nem minőségi és nem is emlékezetkihagyási problémáimmal kapcsolatos okai vannak. Ha párhuzamot kéne vonnom okozati szempontból, Fennesz és Sakamoto tavalyi kollaborációjának terméke, a Cendre sem került be. Úgy vagyok ezekkel az albumokkal, hogy egyszerűen nem valók effajta listákra: nem lehet összevetni mainstream kiadványokkal, populárisabb underground megjelenésekkel. Egy személyes élményt nem lehet százalékokkal leírni, márpedig mind a Cendre, mind a Xerrox Vol. 1 markáns, semmivel össze nem hasonlítható személyes élményt nyújt. Számokra nem transzformálható, amit Carsten anyagától kap a hallgató – a két tárgyalt agyszüleményből talán az Alva Noto név alatt kiadott az elmondhatóbb, a kimondhatóbb.
Alva Noto – Xerrox live
Éjféli jazz, hangszerek nélkül – amikor az áldozat semmit sem ért, hajlamos mindent szimbólumnak venni. Hol vagyok, mi történik? A számcímek alapján valahol Európában. Párizs, Franciaország. Egy hotel. Időpontok, dátumok? Szobaszám? Egy gyilkosság gondolata, egy véletlen halál, a saját elpusztulásomtól való félelem? Hallom, ahogy a légkondícionáló működik. S azt is, ami a zajban elvegyülni vágyik – de én felfedezem. Kitárom a sugárútra nyíló ablakot, a csillagok, mint megannyi vibráló jégdarab, ütemet vernek a fehérzajon. A fehérzaj, ami eleinte az hittem, hogy begyűrűzik a szobámba, máshonnan. Aztán rájöttem, hogy belőlem árad.
A Xerrox Vol. 1 során sejthetjük, hogy még az általunk ismert világ általunk ismert dimenziójának egy létezésünk számára elfogadható idősíkjában vagyunk. Biztosak nem lehetünk benne, de ez is több, mint a semmi. Ezt, az önsorsunkat megkönnyíteni vágyó ideát romboljuk le, ha kinyitjuk azt az ajtót, amit eddig még észre sem vettünk. Az Aleph-1 univerzuma még megnyugtatható is lehetne, ha elfogadná az élet princípiumának létezését. De erről sajnos szó nincs ezúttal. A trackek talán koordinátákat határoznak meg a véletlenszerűen változó térben, talán egy teherűrhajó dokkolási parancsaiból ragadnak ki értelmezhetetlen sorokat, talán azokat a szinteket jelölik, amelyek megsérültek egy plazmaömlésben. Az emberi tényező azonban a legcsekélyebb mértékben sincs jelen. Az összes funkció gyémántpontosságú automatizáltsággal működik. S ez még gyönyörűnek is nevezhető.
Carsten második, aktuálisabb projektjének longitudinális és transzverzális hullámsírja után keserű felüdülés, amit Thomas Brinkmann idei anyagától, a When Horses Die-tól kapunk. S mégis, bár keserűség és a kietlen túlvilág ígérete honol a menetelő ütemek között, egy szűk fényévre van Nicolai életidegenségétől. Itt már felszakadnak a torok eddigi kimondatlan félelmei, s tompán szállnak a szívritmus szabályosságával. Brinkmann kevésbé absztrakt, kevésbé létidegen, de ez nem a feloldozás, ez a válasz arra, hogy mit kaphat az érzéseit elvesztett ember, ha visszakapja azokat, s visszatér életébe, a városba, a többi lény közé. Johnny Cash modorában, elektronikus, néhol egészen minimaltechno-szerű alapokon egyensúlyozó dalok kommentálnak nekünk értékvesztett hangulatokat. Varázslatos, az elsőtől az utolsó pillanatig. Csak ne fájna ez a varázs.
Linkek: