Kíváncsian vártuk a Tiefschwarz és Marcel Dettmann (balra) új mixlemezeit, de egyikükkel sem vagyunk elégedettek. A formátum visszatérőben van, és idén rengeteg kiváló darabot hallhattunk – ezekre viszont aligha fogunk emlékezni jövőre.
A Schwarz-testvérek alkotta Tiefschwarz-cal most már lassan egy évtizede lehet találkozni az elektronikus zenében. A szerzői munkáikat jobbára erős közepesre ítéli szakma (különösebben kiemelkedőt eddig még nem írtak), dj-ként azonban mindketten elég jól helytállnak a pultban, igaz, soha nem akarták magukat beleásni nagyon mélyen egy stílusba. Ezt leginkább az eddigi mixlemezeiken lehet végigkövetni: a 2000-es évek legelején még előszeretettel játszottak lounge-ot, downtempót és deep house-t, aztán ahogy divat lett az electrohouse, úgy váltottak ők is, az évtized közepén pedig már a trendi minimáldallamokat rakosgatták mindenhol. A legújabb mixlemezük a rendre felemásan teljesítő – egy jó részre mindig egy közepessel válaszoló – Watergate-sorozat kilencedik epizódjaként jelent meg, és a mostani trendeknek megfelelve rengeteg klasszikus house-t játszanak rajta.
A végeredmény leginkább arról ad jeles tájékoztatást, hogy a Tiefschwarz tíz év alatt mennyire profin sajátította el a hullámok meglovaglását. A mix tökéletesen megfelel az időszak elvárásainak: régi klasszikusokkal kellőképpen tiszteleg a stílus nagy öregjei előtt (Frankie Knuckles, Ron Trent, Kevin Saunderson) és ízlésesen szemezget a trendi előadóktól is (Nicolas Jaar, Julio Bashmore, Matias Aguayo). Kockázatokat nem vállal a duó, így a Watergate 09 pont azoknak lehet jó, akik nem követik az irányzat történéseit napról napra. Átlagosan, izgalmak nélkül kevert mixszel van dolgunk, ami néha kissé steril és az ismert zenék miatt olykor unalomba fullad, de alighanem megvan az a generáció, amely számára az újdonság erejével tud hatni. (Hármas.)
Új mixlemeze van a berghainos Marcel Dettmannak is, aki 2008-as debütálásával elképesztő módon betonozta be a nevét a kortárs techno lemezlovasok legnagyobbjai közé. Ami azonban három éve egy klassz szerepnek tűnt, az mára mintha kissé teher lenne a művésznek, legalábbis kiadványok szintjén azóta sem képes semmi emlékezeteset írni – na jó, leszámítva a Sheddel közös Deuce-bakelitet -, úgyhogy a Conducted épp jókor érkezik ilyen szempontból. Dettmann azonban nem akar kitörni a szerepéből, és ebbe belerokkan a mix. A hetvenperces összeállítás egyrészt közepes szelekció a mélyebb techno kortárs hírességeitől, másrészt tehetségkutatás. A legnagyobb baj az egésszel az, hogy mindkét tekintetben félbehagyott munka érzetét kelti. Az ismert nevek zenéi nem ütnek akkorát, mint lehetne, a feltörekvők közt meg fele-fele arányban vannak élvezetes és kevésbé jó darabok. Az egészet pedig csak tetőzi, hogy a vezetés gyakorlatilag semmilyen: Dettmann elgondolás nélkül, össze-vissza pakolgatja a számokat, igénytelen összhatást teremtve. (Hármas.)