A Triad trió március elején jelentette meg Utopia című első albumát, mellyel címben és hangulatban is hűek maradtak azon önjellemzésükhöz, miszerint “moody bass music” az, amit játszanak. Morózus jövőzene néhány könnyed fellélegzéssel, szokatlanul hosszú adagban.
Miután a német Triad srácok (egy testvérpár és egy haverjuk) inkább kevesebb, mint több sikert értek el egyénileg a drum & bass-ben, néhány éve összeálltak arra, hogy csapatban csavarják a basszusokat és kísérletezzenek a tempókkal. Az első megjelenésük a 2009-es Fiasco volt a szép emlékű Deep Soul Music kiadónál, amely egy egész emlékezetes és sokat játszott track lett annak ellenére, hogy az akkortájt divatos Commix-klónok kereteit nem igazán lépte át. Jó pont volt a triótól, hogy nem kapcsolt ezt követően sorozatgyártásba, alig néhány single-t és egy Aftermath-ra keresztelt kislemezt engedtek ki a kezeik közül az elmúlt években, melyek folytatták a hideg, frusztrált zenék sorát.
Triad, avagy a bolygó egyetlen magáról csak páros fotókat közzé tevő triója
A Triadnak lett idővel egy védjegyes, egyedi hangzása ami a tánctereken és otthon is tudott működni kis dózisban, annál nagyobb adagban viszont hamar befordítóvá és unalmassá vált. Ezt a lécet próbálja most megugrani a sokáig készült Utopia című debütáló lemez, ami a d&b mellett deep house, techno, IDM és wonky elemeket is bőven tartalmaz, így jobb híján ugyanúgy érdemes bass music albumként aposztrofálni, ahogy a Spectrasoul kiváló Delay No More-jával is tettük tavaly.
A cím már önmagában is beszédes, a Triad ugyanúgy a jövőben matat ezzel az anyaggal ahogy az összes korábbival tette azzal a különbséggel, hogy poszt-apokaliptikus összezuhanás helyett pozitív képzettársításokat szeretnének elviekben közvetíteni. Mindez sikerül is meg nem is, ami nem meglepő abból a szempontból, hogy a disztópia – utópia téma semelyik pontján sem tudunk elvonatkoztatni a gépiesített, lélektelen jövőképektől, ezáltal pedig a róla szóló művészeti alkotások sem lesznek önfeledtek.
Triad – Utopia (album preview)
A címadó kezdő zene a 110 bpm-es sávban adja meg az alaphangot tiszta, de komor és szorongó hangzásával, amit a mély hangjáról és filozofikus szövegeiről ismert Kemo MC visz tovább a Kiss Me, Kill Me-ben. A hangulatot csupán néhányszor töri meg egy könnyedebb darab (Misty, Cosmic Matter), ez egy alapvetően befordító lemez annak skitekkel és remixekkel együtt húsz számával, ami manapság ritkaságszámba menően nagy mennyiség az elektronikus zenében. A drum & bassek nem sokban különböznek a korábbi Triad trackektől, egy albumnyit csak belőlük nem lett volna valami nagy dobás hallani, a zenei stílusok és a hangulatok folyamatos váltakozásával viszont egész korrekt végeredmény kerekedik az Utopiából, ami egyes elemeiben és egészében is élvezhető. Jó kedvet nem teremt, mély hangulatok megéléséhez, illetve távoli jövőn való elmélkedéshez viszont megfelelő anyag.