Amikor a helyszínre érkeztem, már javában nyomta a német posztrock-reménység, az A Dog Called Ego. Mivel csak a program utolsó harmadára értem a hajóra, felületes impressziókat gyűjtöttem a hamburgiakról, akik új albumuk készítését hagyták félbe, hogy az Anathemával turnézhassanak. Az első hatás, ami rögtön levett a lábamról, a fénysugarak szivárványos fátyoltánca volt, ahogyan a zenekar körül vibráltak a levegőben. A jólfésült németek közül a basszgitáros figura leginkább egy pénzügyi auditorra emlékeztetett, aki épp péntek esti őrületbe fojtja a munkahelyi stresszt, míg a jóképű énekes-gitáros arról biztosította a hajónyi közönséget, hogy az osztrákokat (ahol legutóbb felléptek) megverjük lelkesedésben. A Thank you című dallal búcsúztak stílszerűen, amit alaposan elhúztak-elszálltak, de egy pillanatig sem unatkoztam. Amit hallottam belőlük, meggyőzött, ez alapján kitűnő poszt banda lehetnek, de azért nem rohantam a merch pulthoz bevásárolni.

Fotók: Somay Márk / A38

Az Anathema új, időjárási jelenségek tematikára felfűzött, Weather Systems című stúdióalbuma még idén áprilisban látott napvilágot, és valóban naposabb és világosabb, mint a banda kifejezetten szomorkás korai lemezei, bár a melankólia nem tűnt el teljesen. S hogy mi történt még az Anathema 22 éves fennállásának utóbbi éveiben? Nos, az alapító három Cavanagh testvér ismét együtt zenél, Lee Douglas énekesnő egyre nagyobb szerepet kap a dalokban, és ahogyan a fiúk felnőttek, úgy nyílt ki a zenei és érzelmi spektrum is a dalaikban, ami nem meglepő módon egyre nagyobb kísérletezési hajlandósággal párosul. Külön érdekesség, hogy a turné erejéig csatlakozott a britekhez Daniel Cardoso producer-multiinstrumentalista (itt billentyűs) is, aki példának okért Kristoffer “Garm” Rygg és Anneke van Giersbergen alkotótársa volt a közelmúltban.

Még mielőtt rátérnék magára koncertre, személyes vallomással kezdem. Annak a bizonyos kollégiumi szobának a falán, ahol Cristina Scabbia hosszú lábai vonták magukra a tekinteteket, az Anathema három Cavanagh-fiúja mosolygott-búslakodott roppant hajsátrakkal dominálva az ominózus posztert. A rajongás tehát évtizedes múltba tekint vissza. A hajak ugyan jelentősen megrövidültek, de a lelkesedésem nem csökkent. Tetszett az új album is, az A38 pedig már az előzenekar alatt is bizonyított, hogy a technikával talán nem lesz nagy gond.

A műsor szinte pontosan kezdődött (ehhez is lassan hozzá kell szokni, úgy tűnik), mégpedig a gyönyörű, monumentális Untouchables Part 1-2-vel a Weather Systemsről. Már itt feltűnt, hogy milyen harmonikusan illeszkedik egymásba, egészíti ki egymást az ide-oda áramlásban az énekes-gitáros Vincent és Lee hangja. Vincent örömmel jelentette be, hogy a koncert “sold out” (az enyhe zsúfoltság ellenére azért ez hatalmas érzés valóban és ritka az underground szcénában), aztán le is fotózott minket, hogy bekerüljünk a turnénapló fényképalbumába. A műsort egyébként az utolsó két album dominálta, a kezdés páros darabja után rögtön kaptunk egy hármast a We’re Here Because We’re Here-ről, aztán egy trió még régebbről, a Judgement albumról.

A múltidézős kitérő után visszahúzták a hallgatóságot az aktualitásokhoz, az A Simple Mistake felkonferálása közben a szólóban is sikeres Danny arról elmélkedett, hogy sokan még most is doomot várnak tőlük, miközben minden megváltozott. Nekik küldte a dalt, majd azon is elmerengett, hogy milyen további zenei irányváltással rukkolhatnának elő következő albumukon, ami valóban kicsapná a fanyalgók biztosítékát. Felmerült a reggae-metál, a rainbow-metál és az akusztikus dubstep is. Tény, ami tény, inkább posztrock és progrock már ez a zene, mint doom.

Ettől függetlenül vagy pontosan ezért varázslat következett a koncert második felében az új személyes kedvenc Storm Before the Calmmal, amely már csak különleges szerkezete miatt is különösen nagyot üt élőben, akkor is, ha a kissé összezavarja a hallgatót, aki nincs képben, hiszen a közepén véget ér, mikor a lüktető első rész lezárul, hogy aztán főnixként szárnyaljon euforikus magaslatokba, kiteljesedve, kinyílva és élet-himnusszá nemesedve. Ezen a ponton már bőven töltekeztem szépségből és energiából, de még tudták fokozni.

A programot olyan intermezzók szakították meg, mint az énekesnő, Lee másnapi szülinapja kapcsán előcsalt, nehezen induló, de annál lelkesebben harsogott “boldog szülinapot”, illetve felszólítás a mobiltelók izzítására az A Natural Disaster előtt, melynek végére elméletileg sötétségbe burkolózott volna a hajó belseje. Bár a teljes elsötétítés nem jött össze, Lee hangja emlékezetesen szárnyalt ebben az igazán borongós dalban. Ahogy az albumon is, itt is a Flying következett, egy csodás, hosszan elnyújtott repülés, amelynek a végén már csak Danny gitárja és a billentyű felelgettek egymásnak percekig, egymásba oldódva, mielőtt az utolsó hangok is elhaltak volna.

A koncert végére, mielőtt egy hosszúra nyújtott outróval elvonultak volna, lejátszottak néhány hangot a Pink Floydtól, amitől instant elszálltam, sajnos nem folytatták, így “be kellett érnem” kedvenc albumom, az Alternative 4 kezdő dalpárjával, s csak ezután köszöntek el, bő kétórás műsort adva. Lelkesedésük egy pillanatra sem lankadt, ahogyan a közönségé sem, akik hatalmas energiával ugrálták, headbangelték, énekelték végig a programot. Az Anathemát nagyon szeretik Magyarországon, ők is szeretnek minket, úgyhogy biztos nem utoljára láttuk őket.