Március 26-án Chris de Luca, a néhai Funkstörung egyik fele volt az A38 vendége, sajnos döbbenetesen kis számú közönség előtt. A fellépés előtt az utóbbi évekről beszélgettünk vele: többek közt elmondta, hogy a CLP a szóló dolgai miatt jelenleg jegelve van, valamint még mesélt a Detroitban tavaly eltöltött fél évéről, az ott szerzett élményeiről és tapasztalatairól, valamint a hiphopról is.
Chris de Luca 1992-ben a németországi Rosenheimban találkozott Michael Fakesch-sel egy buliban, ahol mindketten dj-ként léptek fel. A hiphopért és heavy metálért való feltételek nélküli rajongásuk egy hosszú barátság kezdetét jelentette, ráadásul mindketten bolondultak az elektronikus zene kísérleti oldaláért, ami akkoriban kezdett az ország földalatti színterein virágzani. A közös felvételeiket Funkstörung névvel írták alá (ami nagyjából annyit jelent, hogy adászavar), és 1996-tól kezdődően számos remixet, ep-t és albumot adtak ki. A glitches, idm-es hangzásuk sokszor flörtölt az Autechre világával, de azt tovább gondolva rengeteg hiphopos és acides elemet is tartalmazott. Noha a Funkstörung az underground szcénában lett világszerte ismert, betörtek a kereskedelmi dimenzióba is. Olyan művészek/formációk kérték fel őket egy-egy remix erejéig, mint Jean Michel Jarre, Björk és a Wu-Tang Clan.
Tizennégy termékeny évet élt meg a projekt. “Néha az egészen apró dolgok tesznek tönkre egy barátságot. Miután Berlinbe költöztem, egyre nehezebb volt együtt dolgozni Michaellel. Valami történt akkor köztünk, és már nem jöttünk ki olyan jól egymással, mint azelőtt. Valószínűleg elegünk lett, hogy ugyanazt csináltuk több mint egy évtizede. Mindkettőnket más dolgok vonzottak, de valamiért nem akartunk ezekről beszélgetni egymással, megosztani őket egymással. A Funkstörung úgy végződött, mint amikor egy rossz házasságban elválnak a tagok. Egyszerűen véget ért köztünk minden. Már nem is tartjuk a kapcsolatot” – mondja Chris de Luca, aki az A38 hátsó bárrészlegben adott interjút a fellépése előtt jó három órával. Több dolog is látszik rajta. Már nem pörög annyira, mint régen – harminchat éves kora ellenére úgy beszél, mintha holnap töltené be az ötvenet, ráadásul ez meglátszik a külsején is; vélhetően rendesen szétcsapta magát az elmúlt tizenöt évben.
Ettől független nagyon laza tag, láthatóan jól érzi magát. Sokat káromkodik, de egyáltalán nem érezzük kényelmetlennek ezt. Van stílusa. A válaszaiból pedig egyértelműen lejön, hogy a Funkstörung egy fáradtságos munka lett a végére, és üdítően hat rá, hogy az utóbbi négy évben kevésbé komoly projektekkel ütheti el az idejét. Jó hatással van rá Berlin, ahol 2005 végén találkozott Carsten Aermesszel (őt Phon.óként jobban ismerhetjük), és létrehozták a CLP nevű formációt. 2008-ban kiadtak egy lemezt Supercontinental címmel. “A CLP mögött az az ötlet, hogy négynegyed alapú klubzenéket írjunk, de ugyanakkor érezhetően sok legyen a klasszikus hiphopos hatás is. Nincs magas filozófia benne, az egész arról szól, hogy jól érezzük magunkat, és ne gondolkodjunk sokat azon, amit csinálunk. Minden belülről, ösztönösen jön.” Ennek megfelelően a Supercontinental egy igazi házibuli lemez, ráadásul a legjobb fajtából: zsíros hiphop alapok találkoznak modern electro formulákkal, miközben vendégrapperek kész hada sorakozik fel, hogy a legjobb soraikat lövöldözzék megállás nélkül.
Képek: Szentpéteri Roland
Chris de Luca életében fontos állomás volt a tavalyi év, mikor is Detroitba költözött hat hónapra. Erről az időszakról előszeretettel mesél, sokat változtatott rajta. “Van ott egy eldugott stúdió, vagy inkább műhely, ahol igazi hiphop szupersztároknak írnak zenéket. Megkerestek, hogy nem akarnék-e odamenni, és velük dolgozni. Mondtam, hogy oké, próbáljuk ki, mert szükségem volt valami pezsgésre. De hát hallod ember, az a város mennyire elbaszott… Ugye megvan az öreg techno színtér, de gyakorlatilag láthatatlan, mintha egy rég letűnt kor szellemeként kísértene a városban. Találkoztam a nagy nevekkel; húsz év, vagy mennyi után még mindig ugyanazokat a dolgokat csinálják. Bújkálva. Azért nekem ez kissé unalmas volt, nem érdekelt. Játszottam pár bulijukon… Az emberek azt hitték, hogy a jövőből érkeztem a zenéimmel. Amikor megmutattam nekik az Abletont, azt hitték valami varázsló vagyok. Mindenki a régi hardvereket használja, semmit nem tudnak az új technológiáról.”
“Kurva nehéz ott élni. Az infrastruktúra használhatatlan. Kell, hogy legyen autód, mert alig jár busz a városban, és azokra is csak a szegény, gettóbeli emberek mernek felszállni. Ráadásul minden baromi messze van egymástól, például legalább fél órát kell vezetned egy bárhoz. Kihalt, dögvész járta minden. Az emberek zöme már rég a külvárosokban él, az igazi Detroitban csak csövesek és gengszterek tanyáznak. Ha a belvárosban valahol leparkolsz, bazmeg, öt percen belül ellopják a kocsid. Emlékszem, egyszer emailezett velem egy fotós New Yorkból, hogy idejönne csinálni egy interjút, meg fotózna engem valami buliban. Az éjszaka közepén hívott fel, hogy útközben három tag fegyvert fogott rá, és kirabolta. És ez szinte mindennapos volt.” Szerencsére azonban de Luca látta egy szebb arcát is Detroitnak: megismerkedett a jelenlegi barátnőjével, akivel azóta együtt élnek Berlinben. A rapperekről is nagyon jó véleménnyel van, noha a zenéiből szinte semmit nem tudott eladni nekik, mert túlságosan őrültnek tartották azokat. “Nagyon oldskool ott mindenki” – mondja, “de hallod, kurva jó szövegeik vannak.”
De Luca másik fontos élménye Detroitból, hogy végre találkozhatott személyesen a költő Tunde Olanirannal, egy amerikai szocialista aktivista anya és egy nigériai katolikus bevándorló apa gyermekével. Olaniran a posztapokaliptikus iparvárostól nem messze található Flintben él, de az 1990-es évek végéig lakott Nigériában, Németországban és Angliában is, ami jelentősen rányomta a bélyegét a zenéire. Az összetett és absztrakt kifejezésekben gazdag dalszövegeit urban, folk és soul darabokra adja elő, és közreműködött a Supercontinentalon is két felvételben. “Vele nagyon jó volt a stúdióban dolgozni. A lexikális tudása lenyűgöző! Rendszerint megmutattam neki, hogyan működnek a vasak a stúdióban, ő pedig a zenei tudását adta át. Közben meg folyton írtuk a beateket, eszméletlen volt. Rendkívül tehetséges, jó énekes: már a legelején tudja, hogy mit akar mondani és hogyan, így már a számok írása közben meg tudja mondani, mikor és mit változtassak a zenében, hogy tökéletesen működjön.” Azt mondja, hogy sok hangot vettek fel közösen, így bármi történhet a jövőben. De aminek a legjobban örül: talált egy új barátot.
A Berlinbe való visszatérése utáni pár hónapot főleg remixek írásával töltötte. Azt mondja, hogy rengeteg felkérést kap, mióta visszajött Detroitból. Neveket nem nagyon említ; szeretné titokban tartani őket, ugyanis elképzelhető, hogy ezek a munkák összegyűjtve megjelennek majd egy nagyobb kiadónál. A munkamódszere viszont felettébb érdekes, minden felvételhez teljesen másképp állt hozzá. “Tudod, általában megkapom a kész anyagot, amit jó sokszor meghallgatok, hogy teljesen átérezzem. Ha nem találok semmi hangot az eredetiben, ami izgalmas lehetne a remixben is, akkor írok valami sajátot bele. Emiatt az egész sokszor olyan, mintha teljesen új zenéket írnék. Valami apró részletet persze mindig meghagyok az eredetikből is. Egyáltalán nem arról szól ez, hogy átírjam a hangokat… Sokkal inkább újra elképzelem őket, mintha én lennék a szerző helyében. Annyi csupán a különbség, hogy én teljesen más dolgokat hozok ki belőlük a stúdióban.”
Amikor arról kérdezem, hogy mi a véleménye az új hiphop irányzatokról, mint például a wonky, vagy a new wave leágazás, nem tűnik lelkesnek. “Mindenki el van ájulva most ezektől a hangoktól, holott mi már kurvára megírtuk őket évekkel ezelőtt. Prefuse 73 is legalább tíz éve megcsinálta már. Akkor még nem értették ezt az emberek, ma már igen, és van rá kereset, ezért tudott globálissá szélesedni. Számomra semmi különleges nincs benne. Az első szólólemezem, a Deadly Wiz Da Disko pont ugyanilyen. Nem akarok senkinek se beszólni, de nagyon túl van lihegve ez az egész mozgalom. Szerintem ugyanakkor sokkal izgalmasabb az, amit a Glitch Mob csinál. A rock attitűdjük nagyon tetszik, menő ahogyan tök egyszerű zenéket írnak tök egyszerű módon, de közben mégis szétbontják a házat velük. Nagyon jól tudják, hogyan kell szétdarabolni a szintihangokat és az ütemeket. Zúznak vele. Szeretem a Lazer Swordot is, ők az aktuális kedvenceim. Ez is glitch hop. Az egyik tag, Lando Kal, jó cuccokat ír egyedül is. Nagyon klubos szemszögből szerzi a zenéit, azonban tökre érezheted bennük a hiphop utalásokat, pedig élőben sokszor szigorú techno az egész. Ez az, ami engem is nagyon foglalkoztat most.”
Nem beszél mellé: a live actjére az első pár percet leszámítva könnyedén rá lehet húzni 2010-ben a techno jelzőt. Sokszor rappelnek a számokban, de rengeteg instrumentális átvezetés is van, amikor egyszerű, de mégis őrjítő ütemek hozzák ki mindenkiből a partiállatot. Kár, hogy százan sem voltunk a tánctéren, ez a zene sokkal nagyobb közönséget érdemelt volna. De Lucát mindenesetre nem zavarta, gondolom, bőven hozzászokott már ehhez az évek során. A műsora előtt a tömegben sörözött, és amikor odaléptem hozzá még beszélgetni egy kicsit, azt mondta, hogy nem érdekli a létszám, mert már szóba állt az emberek felével, és mindenki “kurva jó arc”. Állítólag sok exkluzív zenét játszott, amik feltehetőleg még idén megjelennek az új kiadóján, amit a napokban tervez megalapítani. Beszélt még valami új izraeli művészről is, akit leszerződtetett már, de a részletekbe nem kívánt belemenni: “még túlságosan képlékeny minden, egyelőre meg szeretném nézni hogyan reagáltok a zenéimre, oké?”
Chris de Luca live @ A38, 1. rész (hangerőt fel!)
További felvételek a buliról: