A budapesti DIY label művészeti koncepciója a limitált szériás kazettás formátum, mely hűen tükrözi azt a hozzáállást, hogy a digitális világban igenis méginkább nagy értéke van egy kézzel fogható kiadványnak, egy analóg szintetizátornak, vagy más hangszernek és kütyünek. Nem más a szemlélete a legújabb kazettát jegyző Imre Kissnek sem, a Midnight Wave mai megjelenése kapcsán beszélgettünk a producerrel.

A felvidékről származó Kiss Imre Londonból tért haza pár hónapja, tevékenységére korábban már a kísérletezőbb kelet-európai underground elektronikus zenéket kutató Easterndaze blog is felfigyelt és készített vele interjút is. Nemrég debütált live actjével The Cyclist mellett a Toldi Klubban és végre elérkezett az idő, hogy megjelenjen az első kézzel fogható alkotása is, a kazetta kiadvány egy személyes konceptalbum tele mély érzelmekkel, ködös Albionnal és képekben beszélő dallamokkal.

Itt indíthatod az album streamet, utána pedig interjú:

Kultblog.hu: Milyen érzés visszajönni Londonból Budapestre négy év után, milyen változásokat érzékelsz?

Imre Kiss: A Felvidéken nőttem fel, laktam Írországban és Angliában is, de tulajdonképpen majdnem nyolc éve nem itt élek Budapesten. Az a furcsa, hogy miután ennyi évig máshol éltem, egy teljesen új város fogadott, amikor visszajöttem. Még csak két hónapja költöztem vissza Londonból, de gyakorlatilag egy áradatként ért ez a sok új információ és ember. Szóval még csak befogadás szinten vagyok, nem ismerek mindent, de vannak nagyon jó dolgok itt.

Mik voltak a motivációid, amik miatt elmentél, és mi volt az, ami visszavonzott?

Azért jöttem haza, mert egyrészt láttam az itthoni fejlődést ebben a szcénában, másrészt grafikusként dolgozom, és saját stúdiót tervezek indítani. Persze a rokonaim is itt élnek. Hozzá kell tegyem, az időjárás is számított. Mindig ezt mondogatom az ismerőseimnek, hogy azért van Angliában ennyi jó zenész, mert szar az idő állandóan, és ezért a kocsmában ülsz vagy otthon zenélsz. Szabadtéri programokat nem nagyon lehet szervezni. Itthon meg úgy érzem, hogy kiszabadultam a friss levegőre.

Ami pedig a kiköltözést illeti, a Felvidéken Somorján laktam, és egyfajta kisvárosi frusztrációt éreztem, bezártságot, és csak el akartam menni valahova. London egy jó célpontnak tűnt. Ha visszaemlékszem a nyolc évvel ezelőtti Pestre akkor, elég depresszívnek tűnt a város, bár lehet, hogy csak az akkori dolgaim miatt, amiket csináltam. Ami így nagyon megmaradt bennem az a Chi, talán ők dominálták a szcénát. Londonban egy indiai havi magazinnál kaptam munkát és azt terveztem grafikusként. Emellett elkezdtem dolgozni a Royal Academy of Arts egyetem galéria részén eladóként, és igazából ott ismerkedtem meg nagyon sok emberrel, akik zenével foglalkoznak, és az sokat dobott a hozzáállásomon zeneileg.

Miket tanultál belőle?

Más fajta zsánerben mozogtak a barátaim, akikkel megismerkedtem, de tapasztalatokat cseréltünk. Volt egy indie-rock zenekar, talán itthon nem annyira ismert a Bishops, és velük lettem jóban. Igazából órákan át zenékről beszélgettünk, és az lett a vége, hogy készítettem egy remixet nekik. Persze nem publikáltam végül, mert akkor még abban az időszakomban voltam, amikor még kerestem az irányt.

Nagyon érdekes klubszcéna van ott, azt gondolná az ember, hogy az újdonságokat a Fabricben kell keresni, és ilyen nagyobb klubokban, de nem tudom… Én Kelet-Londonban laktam egy elég lepukkant helyen, a közelben volt egy Dalston nevű városnegyed, és ott egy csomó jó klub volt egy csomó olyan fellépővel, akiről tényleg életemben nem hallottam és tök jók, másnap megnézted a Soundcloudjukat, és felfedeztél tehetséges producereket. A Midnight Wave lemezre nagyon rányomta London a kézjegyét, a környezet nagyon hatott rám akkoriban.

Mik voltak még olyanok, amik nagy hatással voltak rád, producerek, clubnightok, labelek?

Furcsa lehet, de nem nagyon jártam azért klubozni, az időm nagy részét otthon töltöttem a hálószoba-stúdióban, és egyszer-egyszer mozdultam ki. Amúgy meg sokszor bőségzavara van az embernek, és ennek az az eredménye, hogy csomó estémet és hétvégémet otthon töltöttem, mert egy idő után hozzászokik az ember, hogy mindenhova úgyse jut el, ami érdekelné. Ami nagy hatással volt a Midnight Wave-re is az az Astro Dynamics kiadó, az ő világuk nagyon megfogott és közel áll hozzám. Ezen kívül a környezet fogott meg, egészen szocreál hangulata volt a helynek, ahol laktam, és valahogy ezt így próbálom visszatükrözni.

Nem kapcsolódtál annyira akkor a londoni szcénához?

A londoni szcéna már annyira kialakult, hogy én abszolút nem nagyon ismerkedtem meg ilyen emberekkel, meg nagy verseny is van. Ráadásul mindig úgy éreztem, hogy ez az egész, amit csinálok, egy ilyen hálószobazene. Akiket hallgatok meg szeretek, azok is mind hálószobazenészek, csak nem gondoltam, hogy vannak olyanok, akiknek bejön, amit csinálok.

A magazinos és galériás munkád mellett dolgoztál egy kiadónak is, ez hogy jött?

Balázson keresztül (Semsei Balázs, Norwell – a szerk.) megismerkedtem a Shabu kiadóval, és a Norwell debütáló kiadványának megcsináltam az albumborítóját, és ez annyira tetszett Axelnek, a kiadófőnöknek (Axel Helios – a szerk.), hogy megkérdezte a következő kiadvány producerét: mi lenne, ha én csinálnám neki is a kiadvány arculatát, és azóta elindult egy sorozat ebből, aminek én csinálom a grafikai terveit.

Mi a munkamódszered?

Nincs megszokott munkamódszerem, minden spontán történik. Rengeteget kísérletezem, és amikor úgy érzem, hogy eltaláltam egy olyan hangot, vagy egy olyan részletet, ami tetszik, akkor megpróbálok abból építkezni. Furcsa a munkatempóm, mert van olyan, hogy bennem van ez az érzés, és még aznap be kell fejeznem, amíg el nem múlik, vagy elakadok és akkor berakom a fiókba azt a kis ötletet, mintát, aztán hónapokkal később előveszem, és megint más érzéssel átdolgozom. Általában amiket csináltam, azok így születtek. Az egész főleg kísérletezéssel kezdődik. Begyűjtöttem pár analóg vintage szintit, és amikor kedvem van, bekapcsolom és játszadozom. Nem nagyon használok szekvenszereket, mindent kézzel veszek fel. Nem tanultam hangszeren játszani, tehát az én ügyetlenségem miatt lesz karakteres a dolog, érződik benne az is, hogy nem tökéletesen pontosan ütemre, hangra lett lejátszva.

Úgy nőttem fel, hogy nem értettem a technikai részéhez (maszterelés stb.) és mindig azon bánkódtam, hogy nem szól elég jól a zeném és arra törekedtem, hogy egyre jobban és jobban szóljon, de rájöttem, hogy valami minél tökéletesebb annál kevésbé tetszett. És most azon vagyok, hogy amit megtanultam az évek alatt  mondjuk hogyan keverjek meg egy zenét ahhoz, hogy jól szóljon –, azt elfelejtsem. A hangzás már fontos része a folyamatnak, egy statement, hogy ilyen emberi, meleg, nem hibátlan.

Tehát ez az emberi, meleg, nem hibátlan komponens az alapja az alkotófolyamatnak a fejedben?

Valójában a fő célom az, hogy valamilyen érzést váltson ki belőlem, meg esetleg abból, aki meghallgatja. Valahogy mindig benne volt a zenéimben a dallamosság, erre törekedtem. Nagyon szeretem a száraz, elektronikus techno zenét, de az albumra összegyűjtöttem olyan számokat, amik nagyon személyesek, valahogy pont amiatt, hogy a Farbwechsel kiadó is nagyon emberközeli. A számok majdnem önkívületi állapotban készültek, mert jött az érzés, és akkor egyből rögzítettem, később pedig nem nyúltam bele, így született a nagy része a lemeznek. Tükrözi azt a pillanatot, érzelmi állapotot, amiben akkor voltam. Ehhez hozzáadódik még, hogy nagyon szeretem ezt a nyolcvanas évekbeli “új-romantikusok” világot, vagy nem is tudom, hogy nevezte a mozgalom magát. Hasonlóan érzelmes, de ugyanakkor majdhogynem gótikus volt.

Az első elektronikus zene a Coil volt, amit 10-14 évesen hallgattam. Azon keresztül eljutottam más előadókhoz, például a brit indusztriál vonal is nagy hatással volt rám, a Throbbing Gristle is az egyik kedvencem volt. Az a koncepció is nagyon szimpatikus volt TG-nél, hogy egyikük sem klasszikusan képzett zenész, és úgy állnak egy hangszerhez, hogy nem úgy játszák, ahogy azt megtanulták az iskolában, hanem teljesen ilyen kísérletezős szinten. Valahogy én is így állok mondjuk a szintetizátorokhoz, próbálok olyan hangot kihozni belőlük mintha nem abból a vasból jöttek volna ki.

Kicsit ijesztő is ez, hogy ilyen személyes dolgok kikerülnek a nagyvilágba, egyfajta kitárulkozásnak érzem, de tökre örülök annak, ha vannak olyan emberek, akiknek ez tetszik és mondjuk valami hasonlót átélnek, mint amit én átéltem, amikor ezt csináltam. Ez egy jó dolog.

Hogyan kapcsolódik a vizuális művészi és a zenekészítő éned?

Nekem nagyon fontos a vizuális kapcsolódása a zenének. Sokszor videók ihletnek meg, hogy zenét készítsek. Rengetegszer történik az, hogy egy filmet, vagy egy rövid videót végignézek és úgy érzem, hogy nekem ehhez zenét kell csinálnom. Egy olyan érzést gerjeszt bennem a mozgókép, amit valahogy át akarok vinni a zenébe. Ezért is csinálgattam videókat a YouTube-ra, hogy valahogy ez a kettő úgy egyben ottlegyen.

Az egész a Grays Legenddel kezdődött. A Stolen Momentnél pedig a Lilja 4-ever című filmet néztem, és le kellett állítanom, mert egyből el akartam kezdeni rá zenét csinálni. Úgy éreztem, hogy a film hangulatához valami mást csinálnék, ami jobban tükrözné azt, ami ott történik. És gyakorlatilag azt a részt, ami nekem a legsúlyosabb, azt a filmrészletet használva megírtam alá a saját zenémet. Amúgy ez a másik dolog, amit szívesen csinálnék: filmzenét. Korábban készítettem zenét egy kísérleti színházhoz, a darabot pedig Londonban mutatták be.

A Midnight Wave egy konceptalbum – hogyan építetted fel?

Próbáltam egy egységes kisalbum formátumot összehozni. A cél az volt, hogy ne csak az elmúlt 3-4 évben készített számoknak legyen egy simán kiadott válogatása, hanem tényleg legyen egy szerkezete és koncepció mögötte. Lesznek rajta remixek is, sikerült a Best Available Technology nevű producert megkérni, hogy készítsen remixet, emellett S Olbricht is jegyez egyet. Pont emiatt a koncepció miatt sok szám nem került fel rá amúgy. Nem lesz hosszú, ahogy korábban említettem, egy-egy érzés élőben rögzítve, és emiatt is rövidebbek a számok. Úgy tekintek pár számra, mintha skiccek lennének ötletekről, pár másiknál meg kicsit megszállottan egy rendesen felépített dal konstrukciót csináltam a zenének. Emiatt a szabadfolyású, konstrukció nélküli számok és pár dalformátumú szám elég jól kiegészíti egymást.

És még mindig nem fogytunk ki a hallgatnivalóból, sőt! Imre Kiss exclusive mix-et hoztunk nektek a Kultblog podcast sorozatban. Már hallgathatod is!