A hétvégi Ultrahang Fesztivál esti különítménye roppant erős műsorokat produkált, ráadásul megmutatta, hogy nem csak a zaj izgalmas, és bármikor táncra perdülhetünk. Láttuk Carlos Giffonit, a Demdike Stare-t, Pole-t és Barbara Preisingert.
A venezuelai származású Carlos Giffoni (fenti képünkön) a brooklyni kísérleti színtér egyik legnagyobb alakja, No Fun Productions kiadója és a No Fun Fest két olyan dolog, ami az évek során egyenlővé vált a nevével. Sajnos az este tizenegy órás műsoráról sikerült jobbára lemaradni, de a hallottak alapján sok volt a zaj és az acid, ezek kombinálásából pedig valami elképesztően súlyos dolog született. Nekem az a pár perc elég is volt belőle, és utólag úgy érzem, hogy így jártam jól. Giffoni zenéje nehéz és tudni kell hallgatni; egy külső szemlélőnek tíz percnyi anyag pont annyi, amennyit még pozitívan tud értékelni.
Demdike Stare (képek és videó: Szentpéteri Roland)
Az őt váltó brit Demdike Stare talán az egyik legfelkapottabb projekt az elektronikában idén, Sean Canty és Miles Whittaker duója azonban már egyáltalán nem azt a dubos-technós műsort játssza, amivel még tavaly felhívták magukra a figyelmet. Éjféli szettjük végig improvizált horrorambient volt rendkívül szikár dub sávokkal és indusztriál elemekkel, a pár percig jelen lévő ütem is inkább az utóbbi stílushoz volt köthető, semmint a technóhoz. A kivetítőn eközben végig a zenéhez igazított (illetve szintén improvizált) jelenetek voltak láthatóak különféle horrorfilmekből, spagetti westernekből és erotikus/pornográf alkotásokból, jobbára mind az 1970-es évek örökségéből kiválogatva. A sokszor félelmetes és hátborzongató műsor példásan mutatta meg, hogy a Demdike Stare-t miért tartják annyira nagyra sokan: olyan dolgot csinálnak, amit az elektronikus zenében rajtuk kívül elenyészően kevesen. (A művészekkel készítettünk egy hosszabb interjút is, érdemes lesz a következő hetekben visszatérni az oldalra emiatt.)
Pole
Több mint két és fél napi kísérleti zene után felszabadulás volt a német Pole egyórás techno szettje. Stefan Betke jövőre megjelenő új albumáról játszott majdnem végig, és nagy léptékű elmozdulásra számíthatunk az eddigi dolgai után. Szinte végig gyors, igazi menetelős techno szólt, a zenékben azonban mégis jól kihallhatóak voltak a szerző dub- és minimalszerkezetes védjegyei, ami így nemcsak, hogy sokkal energikusabb formában reprezentált egy egyébként kissé lassú és nem feltétlen a ritmusnak elkötelezett stílust, de Pole-hoz képest is nagyon újszerű volt. Az utolsó húsz percre ráadásul érkezett egy elborult dubstep is, a végén pedig már olyan zajos, vad techno szólt, ami minden hitemet visszaadta Betkét illetően. (A művésszel készítettünk egy hosszabb interjút is, ugyancsak érdemes lesz a következő hetekben visszatérni az oldalra emiatt.)
Barbara Preisinger
A zárást a szervezők Pole feleségére, vagyis Barbara Preisingerre bízták, és ennél jobb húzást eddig nem tapasztaltam a fesztiválon. A bátor djane eltörölt minden határt, a kísérleti zene vándorútra indult a hagyományosabb formulák világába, de végig úgy, hogy egy ismertebb felvétel sem került terítékre. Ráadásul, amikor hajnalban belenézhettem a hölgy lemezes táskájába, megdöbbenve konstatáltam, hogy a felrakott bakelitek 80%-a 2000 előtt jelent meg, és elárulta, hogy zömmel olyan földalatti kiadókon, amik ma már rég nem léteznek, és pár kiadványnál többet soha nem is értek meg. Volt lebegős dubtechno, húzós house, egy-két detroiti hang és sok berlini téma a Chain Reaction / Mille Plateux és kisebb követőik korabeli repertoárjából. A tetőpontot Kiefer Sutherland sokat samplerezett Dark City-s monológja hozta el valamikor fél 4-kor, a Pure Science elfeledett tizenkétinchese elemében döngetett meg mindenkit.
UH Fest 2010, 3. napi összefoglaló
Linkek: