Szép lassan feldolgozzuk minden elmaradásunkat az elmúlt pár hónap techno és house albumait illetően, és hogy még jobban könnyítsünk a helyzetünkön, összehívtunk egy nemzetközi konferenciát, melynek képviselői a világ négy különböző pontjáról jöttek. A brit Underworld több mint öt, az iráni-svéd Aril Brikha pedig hét év eltelte után mutatja be új munkáját, a chicagói Felix Da Housecat viszont már állandó háromévenkénti meghívottja eme gyűlésnek, aminek a végén bemutatkozik az izraeli Shlomi Aber is, aki első prezentáció gyanánt valami egészen különlegessel készült. Négy kis kritika.
Akárhányszor meghallom manapság az Underworld nevét, mindig felteszem magamban a kérdést: hogy a fenébe léteznek ők még 2007-ben? Karl Hyde és Rick Smith a nyolcvanas évek közepén állt össze, és abszolúte gagyi szintipop meg rock számokat írtak, majd valahogy a Eurythmics előzenekara lettek, 1992-ben pedig bevették Darren Emersont, aki nyolcéves tagsága során megírta az összes hallgatható Underworld-slágert, melyek közül a Born Slippy toronymagasan emelkedik ki még ma is. Nem akarok világmegváltó gondolatokat írni, sem nagyokat odamondani, de 2007-ben bizony a mega-mega white thingen kívül más zenét igen nehéz végighallgatni a srácoktól, még ha annak idején a Dark & Long, Mmm Skyscraper I Love You, Cowgirl és King Of Snake teljesen rendben volt. Részemről egyébként nem is lett volna semmi, ha a gyalázatos A Hundred Days Off után a duóvá visszafejlődött alakulat visszavonul, de valami hatására több mint öt év elteltével ismét itt van egy újabb lemez, az Oblivion With Bells. Nagyon érződik rajta az akarás, meg az attitűd, hogy ennyi idő után valamit ismét ki kell adni, és óriási meglepetésre a korong nem szerepel le. Van rajta három kifejezetten emlékezetes zene (Beautiful Burnout, Holding The Moth, Best Mamgu Ever), és másik három finom töltelék (To Heal, Glam Bucket, Boy Boy Boy), vagyis az Underworld hozza azt, amit egy húszéves, megfáradt csapattól már nem igazán várnánk el. Természetesen még mindig a techno a srácok irányadó hangzása, mellette zömmel ambientes kísérletezés zajlik és némi ki-, vagy éppenséggel visszatekintés a nyolcvanas évek elektronikus zenéjének popposabb katyvaszába. Sajnos mindettől független továbbra is konstatálnunk kell, hogy Hyde-ék az 1999-es Beaucoup Fish óta nem tudnak már olyan albumot írni, amit egynél többször végig lehet hallgatni egyhuzamban, de mivel hallható pár kifejezetten élvezetes téma és gyönyörű a borító, ezért az érdemjegyet boldogan kerekítem felfelé. Hármas.
Underworld – Crocodile
2000-ben óriásit durrant a Derrick May által producerelt Aril Brikha debütalbum (Deeparture In Time), ezért nagyon sokan vártuk az új lemezt, ami érthetetlen módon hatalmas késéssel készült csak el. Sajnos nincs is értelme világújító megfejtéseket keresni az Ex Machina címre keresztelt longplayeren, de ezt leszámítva elmondható, hogy a Svédországban élő iráni producer vette az akadályt. Míg a Deeparture In Time a maga idejében túlságosan is előremutatott, addig az Ex Machina most talán a kelleténél jobban tekint vissza, és mivel 2007-ben ez a trend, ezért ez most nemcsak nálam, de másnál is pozitívum. Klasszikus technolemezzel van dolgunk: nem mixelt, a számok java üti a hétperces hosszt és gyakorlatilag bármelyik tétel mozgásba hozza a népet. A stílus válfajait nézve meglehetően színes a kollekció, így a detroiti hangzástól kezdve a kilencvenes évekre jellemző futurisztikus vonulaton át egészen a trance-es behajlásokig minden előfordul, sőt, még egy-két ősi értelemben vett technoopusz is felbukkan (magyarán nem egyenes, hanem törtütemű dimenzióban létezők). Személy szerint nem ezt vártam, de elégedett vagyok ezzel is: jó felépítésű, grandiózus témákat felölelő kollekció az Ex Machina, ami pár pillanatától eltekintve képes megidézni a korai kilencvenes évek technopartijait a gagyi fénytechnikájukkal, sci-fis hangulatukkal és brutálisan szétcsúszott résztvevőivel. Négyes.
Aril Brikha Live @ Fuse, Detroit
Újabb három év eltelte után tervszerűen érkezett meg az új Felix Da Housecat lemez, melyet Amerika kedvenc dance fekája ezúttal tökegyedül írt meg. A Virgo Blaktro & The Movie Disco részben spanyol ihletettségű, részben személyes jellegű, tehát keverednek a mediterrán partiszokások a néger zenekultúrával. A végeredmény felemás: az ígéretes 80s disco indulás után rendkívül szaggatottá válik a lemez. A Sweetforstit követően nyolc darab egy-két perces téma száguld végig sorban, amik együtt hallgatva egy minimusicalt alkotnak a szerző saját elmondása szerint, a törekvés azonban a nem megfelelő környezet miatt aligha ér célba bárkinél. Félreértés ne essék, nem rossz, amit hallunk, de annyira eltérő az előtte és utána lévő hanganyagoktól, hogy akarva-akaratlan három részre vágja a Virgo Blaktro & The Movie Discót: két jóra és egy rosszra. Kikövetkeztethető ebből, hogy a zárás nagyon jó – a Tweak és a Future Calls The Dawn mondhatni közönségkényeztető munkák. Az előbbi tisztelgés a Daft Punk zúzós-technós-savas oldala előtt, míg az utóbbi egy írtózatosan intenzív house flash 1993-ból. Összességében így a lemez fele lazán vállalható, és működik mind otthon, mind buliban. Kár a középen pöffeszkedő minimusicalért, ami egy fokkal részletesebben kidolgozva és másutt akár valami fenomálisat is nyújthatott volna, így viszont nem tesz mást, mint egy egyébként négyes lemezt hármasra ront.
Felix Da Housecat – Like Something 4 Porno!
Shlomi Aber nem túl ismert figura egyelőre kerek e világon, pedig már nem egy nívós techno-house kiadónál jelent meg bakelitje (pl.: Toolroom, Cocoon, Audio Therapy stb.). Itthon az emberek nagy része mégis tisztában van a kilétével, ugyanis már többször megjárta az ország kopasz+macás szórakoztatókomplexumainak kiemelten szétszállós létesítményeit (és állítólag egyszer a hangrendszert majdnem tönkre is vágta). Félek, hogy éppen ezért nehéz lesz arról meggyőznöm azokat az embereket, akik elvből kerülik az ilyen helyeket, hogy a dj/producer State Of No One című debütáló albuma mennyire jó. Az anyag hátat fordít mindennek, ami eddig túlságosan is jellemző volt erre az inkább progresszív house és kevésbé technoid vallású szcénára, és a kötelező tuctucok mellett kibontakozik rajta a szerző művészi énje is. Több idm-es, ambientes elkalandozás figyelhető meg (pl.: Eastern Breeze, My BAO Dreams, Same But Different), és az ezáltal keletkezett változatosság nagyon jó fényben világítja meg a State Of No One-t. A négynegyedre beállított zenék közt is nem egy kiemelkedő darab van (pl.: Looking In God’s Eyes, The Thing That Nobody Knows, Random Fiction), és bár én egyik számot sem tudom elképzelni a táncparketten, igencsak valószínű, hogy nem egy dj mégis bevállalja majd valamelyiket hajnali ötkor. A végeredmény közel van a tökéleteshez, egy-két zenét érzek csak fölöslegesnek, ezért ha maximális értékelést nem is adnék neki, de egy négyötödöt bármikor. Az utóbbi pár év pofátlanul legjobb progresszív szemléletű szerzői kiadványa!
Shlomi Aber & Guy Gerber – Sea Of Sand