Stílusosan játszani tudni kell, főleg ha progresszív zenéről van szó. És mit tudnak nagyon a latin-amerikaiak? Stílusosan játszani. Abban viszont már nem egészen vagyok biztos, hogy ez a prog rockra is érvényes. A Mars Volta itt van, és aktívabb mint valaha.
A Mars Volta egy jelenség. Tipikus példája annak, hogyan kell művészien villantani a gitárral vagy szaxofonnal úgy, hogy abba a hallgató ugyan nem roppan bele derékig, de vagy imádja, vagy megutálja egy életre. Bevallom, én soha sem kedveltem igazán őket, de a legutóbbi Amputechture című lemezükkel nagyot nőttek a szememben. Ugyan még mindig meg voltak a maga hibái – amiket sokan a banda stílusjegyeiként emlegetnek – de lássuk be, nem sok mainstream zenekar készített annyira bevállalós lemezt, mint amilyen az előző korong volt.
The Mars Volta – Wax Simulacra (live)
Azóta persze sokat fordult a világ, tömegek rajonganak a zenekarért, és Omar Rodriguez-Lopez is szólókarrierbe kezdett. Utóbbi egyébként különösen figyelemre méltó, ugyanis Omar nem egyszer túllépte együttese korlátait, jóval izgalmasabb zenét kreálva, mint az anyazenekar. Szóval adott a hype, amit azért épeszű ember sosem néz jó szemmel, kivéve persze, ha az teljesen jogos, de ugyan mikor fordult az elő bármikor is? Az új anyag pedig hamar érkezett, annak ellenére hogy nagyon össze van rakva.
Mert nagyon össze van rakva. Félelmetes módon, pedig csak két év telt el azóta, közben pedig folyamatosan turnéztak. Bár egyáltalán nem mondanám, hogy rajongok érte, de ennyire ne szaladjunk előre. Körülbelül ott veszik fel a fonalat, ahol az előző letette. Latinos lendület, sodró gitár kiállások, free jazzbe hajló jammelések és Cedric Bixler Zavala hihetetlenül idegesítő hangja. A különbség csak annyi, hogy a Bedlam In Goliath-on nincs megállás. Akár egy gyorsvonat, úgy száguld át az emberen. Mondanám, hogy a lemezen nincsenek üresjáratok, mert tényleg nincsenek. Olyan mintha az egész maga lenne az üresjárat. A nyitó Aberinkulától kezdve a lemezt záró 75. percig folyamatos lendület, végig kitartó figyelem. Az egész egy hatalmas csúcspont, egy szűnni nem akaró zenei orgazmus. Két-három hallgatás után már fizikai fájdalom, annyira fárasztó.
A tavalyi Fall Of Troy lemezhez tudnám hasonlítani a Mars Volta új korongját. Energikus, ötletekkel teli, de túlzásokba gyakran eső zene. Aki a Dream Theatert, a Porcupine Tree-t vagy a Coheed & Cambriat szereti annak ez is tetszeni fog, bár a jóval pszichedelikusabb.
Linkek: