Sokáig lehetetlennek tűnt megszervezni egy M83 koncertet hazánkban, az A38-nak végre azonban sikerült, még hozzá teltház előtt. A zenekar gond nélkül hozta a formáját és bizonyította, miért szeretik őket ennyire most mindenhol – erre az estére valószínűleg sokáig fogunk még emlékezni. Koncertkritika.
A Kultblogon mindig is nagy elfogultsággal foglalkoztunk az M83-lemezekkel; ebből kifolyólag az évek folyamán sokan sokszor megkérdezték tőlem, hogy miért vagyok (vagyunk) ennyire elájulva Anthony Gonzalestől, és miért tartom (tartjuk) a millenium utáni nugazer/szintipop/ambient egyik korszakosan kiemelkedő alakjának. Válaszolni erre a kérdésre sosem tudtam igazán – mert tényleg elfogult vagyok őt illetően –, azonban az előző mondatom második fele mára ténylegesen igaz lett világszerte. Az M83 – igen, most már többen vannak, az utóbbi pár év egyértelműen egy komplett zenekarról szól, és nem csak Gonzalesről – gyakorlatilag egyenlővé vált mindennel, ami a gátlásos tinédzserek szerelmes érzéseitől a nyolcvanas évek trashy divattrendjein át egészen a modern cipőbámulás és az instrumentális poszttechno keretén belül értelmezhető. Míg a 2000-es évek közepének, vagy második felének elején inkább csak a rock határait átlépő, kiváncsi hallgatókat, valamint az elektronikus tánczene lelkes rajongóit vonzotta ez a projekt, addig mostanra Gonzales egy igazi sikerzenekarral járja a világot, de ez érthető is: olyan zenékkel, mint a Midnight City, egyáltalán nem nehéz meghódítani mindenkit.
Képek: A38 (Somay Márk)
Nagyjából ezek a gondolatok kavarogtak bennem a tegnapi koncert kezdése előtt, és nyolcvan perccel később teljes megerősítést kaptam. Az M83 2012-ben egy profi zenekar, aki minőségi szórakoztatást nyújt, arról nem beszélve, hogy az utolsó három nagylemezén (2005: Before The Dawn Heals Us, 2008: Saturdays = Youth, 2011: Hurry Up, We’re Dreaming.) simán van annyi rettenetesen nagy sláger, hogy szűk másfél órát üresjáratok nélkül, végig azonos szinten, nagyon jól lezenéljen. S ez a koncert még úgy is közel zseniális volt, hogy a közönségen azért nagyon érződött, hogy jókora részük a Midnight City előtt azt sem tudta, hogy ezek az emberek kicsodák (s lehet, hogy azóta se), amiből kifolyólag attól az egy számtól eltekintve lehetetlen hangerővel pofázták végig az egész estét. Igyekszem ezen már nem fennakadni, és megbarátkozni velük, mert tudom jól, hogy miattuk lehet egy ilyen zenekart elhívni Magyarországra. Szerencsére azért segített a banda és a hajó remek hangosítása is: az egy-két lassabb, líraibb számot leszámítva minden beszélgetés inkább csak morajlásnak tűnt – mondjuk az az egy-két lassabb, líraibb szám viszont abszolúte élvezhetetlen volt.
Ebben ugyanakkor ki is merülnek a negatív élmények. Az M83 közel egyenlő arányban a Hurry Up, We’re Dreaming. és a Saturdays = Youth című albumairól játszott zenéket, minimális változtatással élő verziókra hangolva. Volt például a fentebb említett Midnight City mellett az Intro, Reunion és Steve McQueen, míg az utóbbi lemezről a We Own The Sky, Skin Of The Night és Coeleurs című számok hangzottak el, ráadásul az utóbbival zártak, ami szerintem igencsak jól ábrázolja a zenekar jelentőségét. Én legalábbis nem hiszem, hogy ez a közönség bármikor máskor ilyen elszántan ugrált volna végig nyolc perc szintikben és klasszikus melódiákban gazdag technót, akárki más játssza ezeket nekik. Úgyhogy, ez tényleg az a zenekar, akit meg lehet mutatni minden ismerősünknek, mert nagyon jó eséllyel szerettetik meg magukat egy életre. S ezt nem csak azért mondom, mert a Drive óta ez a stílusirányzat nagyon benne van a levegőben mainstream szinten is (amúgy mindmáig rohadt igazságtalannak érzem, hogy nem az M83 írhatta hozzá a filmzenét), hanem, mert ez a zenekar tényleg megtalálta azt a hangzását, amivel egyaránt le tudja nyűgözni a földalatti világ szakértőbb közönségét és a hétköznapi rádióhallgatókat is. (Négyötöd.)
M83 – Midnight City live @ A38
Link: