A Godfrey tesók (vagyis a Morcheeba) kálváriájánál jobb és relevánsabb analógiát nehéz találni, ha a ’90-es évek egyik legkülönlegesebb és legkomplexebb stílusáról, a trip-hopról van szó. Skye Edwards énekesnő kiválása, drogok, új énekes kilép, mert állítólag az egyik Godfrey szexuálisan zaklatta – s mindeközben az egykor világszerte kedvelt csapat harmadrangú fesztiválok headlinerévé válik. Mit lehet várni ezek után egy rekviemnek tűnő albumtól? Hát, nem túl sokat. De mi kapunk egy meglepően hallgatható Dive Deepet.
Öt évvel a trip-hop félhivatalos halála után (sokan annak tekintik, köztük én is az utolsó Massive Attack nagylemezt, a skizofrén és identitásvesztett 100th Window-t) elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor lehetséges, hogy a nagy trip-hop hármas, a Morcheeba-Massive Attack-Portishead trió mindhárom tagja felmutat valamit, amivel igazolják azt, hogy bár otthonuk halott, képesek átlépni a 21. századba, és vállalható zenét készíteni. Naja és Daddy G idei éve a legködösebb, a Weather Undergroundnak már nem is ez a címe, és még senki se hallott egyetlen másodpercet sem a sok éve készülő fantomlemezből; a Portishead anyag Third címmel már szinte biztosra vehető, hogy megjelenik idén, és öt új, koncerten elhangzott szám tovább erősíti ezt a lehetőséget; amit viszont már a kezünk foghatunk, az csak a Dive Deep.
A Dive Deep pedig nagy meglepetésemre nem szerepel le. Sőt, valódi élményben részesít – nosztalgikus, mélytengeri merüléssel összekötött, “hova-tűntek-a-kincseink” típusú album. Én láttam ugyanezt a csapatot 2007 nyarának legvégén Siófokon, ahol egy nagy hakniszerű alaphelyzetből próbált kitörni, egy láthatóan a másodvirágzásban még csak kószán reménykedő társaság. A két Godfrey tesó szüntelenül ironizált, kiszólogatott az őket szinte leszaró közönségnek, szóval nagyon úgy tűnt, hogy ebből jó már nem sülhet ki, elvégre ha a zenei agya egy projektnek ennyire látványosan ki van égve, akkor hagyni kell a dolgot a francba.
S ehhez képest, hangsúlyozom, ehhez képest a Dive Deep meglepően rendben van. A reneszánszon, ha nem is tökéletesen, de átesett Morcheeba úgy hagyta el a trip-hop gyökereket, hogy emlékeit szinte öntudatlanul beleépítette egyrészt chilles, másrész folkos új hangzásába. Nem egy nagy wasistdasra kell gondolni, nincs óriási irányváltás, érezhető a linearitás az utóbbi lemezek irányából. Néha egy-egy trip-hopos tempó, egy kósza, múltbavesző szkreccs: a ’90-es évek Morcheebája.
Egy féltucat korrekt dal, köztük a Thomas Dybdahllal készült Riverbed, a Judy Tzuke-s Enjoy The Ride és Blue Chair azt sugallják: ezt a zenekart még nem kéne leírni. Nem hinném, hogy nagy slágerek fognak kikerülni Godfrey-ék keze közül, de a nagy hármas egyik tagja már megmutatta: bármilyen fájdalmas is, képes elhagyni szülőföldjét, és lemerülni a tükörfényű óceánba, új kincseket keresve. Így azt hiszem, egy hármas tökéletes ítélet.
Morcheeba – Enjoy The Ride feat. Judy Tzuke
Linkek: