A brooklyni Antlers tavalyelőtti, szuperérzelmes harmadik nagylemezével végre olyan áttörést ért el, amit abszolút megérdemeltek tehetségük és dalíró potenciáljuk alapján. A Hospice-t követő Burst Apart egyszerre ugyanolyan és teljesen más, és csak egy dolog biztos: ez megint az év legjobb indie lemezeinek egyike.
Amióta csak az internet elterjedésének köszönhetően folyamatos és követhetetlen dömping van kiválónál kiválóbb zenekarok lemezeiből, egyre problémásabb olyan kijelentéseket tenni, hogy egy énekes “nagyformátumú”. A kimondás virtuális helyén pillanatokon belül teremnek olyanok, akik minimum 10 minőségibb előadót mondanak. Peter Silberman ráadásul nem is az a név, aki először eszébe jutna egy tisztességes, angolszász rockzenéért rajongó egyednek. Pedig az Antlers legutóbbi, Hospice című lemeze nem csupán egy éves szinten kiemelkedő indie tanúságtétel volt, hanem Silberman kvázi mennybemenetele – ilyen erős jelenlétet egy albumon férfi énekes ritkán produkál. És ez nem csupán arról szól, hogy valaki képzettségileg milyen énektémákat képes produkálni: Silberman elsőre fel sem tűnő, rendkívül sokrétű adottságai, és azok nem kevésbé nagyszerű és intelligens kezelése által válik kiemelkedő énekessé. Ahogy a Ketteringben hajszálvékonyan, mégis stabilan ül rá hátborzongató énekhangja a zenére, ahogy a Bearben már mint klasszikus, kellemes hangú indie énekes jelenik meg – nem csupán két, hanem sokarcú tehetséget mutat.
A Burst Apart egy újabb érv, hogy a Brooklyn-hídon túl ez a fazon egy teljesen más szint. Már a nyitószám, az I Don’t Want Love jelzi, bizonyos értelemben semmi sem változott: Silberman hangja éteri súllyal-súlytalansággal lebeg a verzék fölött, a címadó refrén szinte elharapott vége mégis rendkívül erős és férfias – kiváló start.
A Burst Apart nem jelentős továbblépés a Hospice-hoz mérten: mivel az előző lemez azonban egy éves szinten is kiváló munka volt, hozzá kell tenni, hogy visszalépés sincs. Elsősorban apróságokban fejlődött az Antlers. A legmegfoghatatlanabb az az érzés, hogy ez a lemez globálisan jobban szól az előzőnél, melynek olykor volt egy kis barkács-jellege minőségi értelemben. Szebben szétterül az a gazdag emocionális szőnyeg, amit a zene borít ránk; ami viszont biztos, hogy korántsem annyira kísérletező a Burst Apart, mint elődje. A Hospice olykor egészen furcsa zajokkal és megoldásokkal keltette fel hallgatója figyelmét – elég csak a Prologue című nyitást említeni példaként -, utódja viszont sokkal hagyományosabb indie lemez képét mutatja, de ez csak jót tesz az összképnek.
Legalábbis abban az értelemben, ahogy az Arcade Fire is egy összeszedettebb, dalonként is borzasztóan izgalmas albumot tett le elénk tavaly a Suburbs képében, az inkább hangulatával és megoldásaival hódító Neon Bible nagylemezük után. Én pedig minél többet hallgatom a Burst Apartot, annál inkább mocorog bennem a kérdés, hogy nem lehetne-e esetleg ebből is hasonló rajongást és hype-ot kapó munka, mint a kanadaiak lemezéből? Talán igen: megvannak a tipikus, közönséget tűzbe hozó koncertszámaik (Bear, Two, Every Night My Teeth Are Falling Out), a hidegrázós blogkedvenc dalaik (Kettering, No Widows, Hounds), és úgy általában, az egész zenekar mostanra állt össze teljes egésszé. Talán igen: ha jóval többen ismernék őket – mert egyelőre korántsem egy szint a két zenekar, hiába már a második Best New Music plecsni, és az általános kritikai támogatás. A Burst Apart 2011 rockzenéjének megkerülhetetlen pontja, az érzelmes rockzene folyó évi prototípusa. Ötös.
The Antlers – Every Night My Teeth Are Falling Out (stúdiósession)
Tracklist:
- I Don’t Want Love
- French Exit
- Parentheses
- No Widows
- Rolled Together
- Every Night My Teeth Are Falling Out
- Tiptoe
- Hounds
- Corsicana
- Putting the Dog to Sleep
Borító:
